Norciusz

Nekimentem az ajtófélfának. Nagyon fájdalmas volt, felszakadt a kezemen a bőr, minden megvolt. Vér, kellemetlen érzés, minden, amit nem akarsz, amitől tartasz. Írói énem ismét előtört. Elmélkedtem rajta, hogy vajon miért ver a sors azzal, hogy nekimegyek a fának? Miért okoznék fájdalmat magamnak, tudtomon kívül? Rájöttem a titokra: a rossz karma kiütött. Egy kis dologból bálna lett, egy kis fájdalom elindított egy láncreakciót. A nap végére a föld alá kívántam magam, nem láttam értelmét semminek. Egyébként minden napom így telik, sőt így is végződik, de ez már más kérdés.

Okos ember volt, aki kijelentette, hogy van olyan, hogy vonzás törvénye. Működik, mindig és mindenhol. Körülvesz minket, a sors pedig eltörpül az egyéni akarat mellett. Ha le akarok menni a boltba, hogy vegyek egy csomag csipszet, ezáltal növelve saját térfogatomat. A súlygyarapodás depresszióhoz, a depresszió a szociális kapcsolataimra hat, amik aztán visszahatnak rám. Egy bolhából így lesz elefánt. De dönthetek úgy is, hogy futni vagy sétálni megyek le az MP3 lejátszóm társaságában. No, hát tegnap – hogy metaforát használjak – csipszet vettem a boltban. De vehettem volna nyalókát, kólát vagy zellert is. Rossz döntések sorozatát váltottam ki egy apró kis mozdulattal.

Egyet szögezzünk le, nagyon szeretem a barátaimat. Sokszor nem érzik, sokszor, sőt inkább mindig rosszul vagy egyáltalán nem mutatom ki a törődést. Dekódolhatják úgy is, hogy nem figyelek rájuk, vagy nem érdekel a mondanivalójuk. A barátok száma az évek múlásával pont ezért is változott, hol én “nem figyeltem”, hol átestem a ló másik oldalára. Van aki bekerült a körömbe, hol én estem ki a kegyekből. De van pár ember, aki kibírta a borzasztó, hebrencs, szétszórt és megfontolatlan személyemet. Hálát adok nekik, és igyekszem meghálálni, hogy elfogadtak. Persze kis korrigálás nem ártana énnékem. Nem teszek patetikus ígéretet, hogy mostantól minden másképp lesz. Nem mehet egyik pillanatról a másikra, de belátom, hogy a hibáimon javítani kell, mert akaratomon kívül, megbántom Őket. [SZentimentalizmus VÉGE]

Szóval, ha beveritek a kezeteket az ajtófélfába, jó tanács: mindig kezdjetek elmélkedni az élet nagy dolgain, mit miért csináltatok, milyen jeleket kaptatok a sorstól. Nincsenek véletlenek, csak életlenek.

Fogalmam sincs miért mentem bele. Tudtam előre, hogy rossz ötlet, de rákényszerítettek. Ismerem magam, ismerem a határaimat. Akaratom ellenére erőltették rám szándékukat. Belöktek a konyhába a tűzhely mellé, hogy főzzek. Igazi trauma volt számomra. A sütő mellett mondhatni belehánytam a saját számba az izgalomtól. A pupilláim kitágultak, vérnyomásom az egekben. Tudtam, hogy képes vagyok rá. Képes vagyok megint valami iszonyatosan szart főzni. Az afrikai éhezők sem ennék meg, vagy úgy csinálnák mint a kutyák: elássák a kaját, hátha még valamikor valahol jól jöhet. A kulináris élvezetek fekete lovagja vagyok, egyben kamikazéja. Ha úgy tetszik, én vagyok a Joker játékos. A tehetség annyira mélyen van benne, hogy jómagam sem találom. Mind  a mai napig.

Nem vezetek gasztroblogot. Jobban mondva, ezért nem vezetek gasztroblogot. Vezethetnék, de nem fogok. Jelen esetben más vágyam van. Ha már így magunk vagyunk, megengedhetek egy kis szentimentalizmust. Az utóbbi időben, egy hónapban rájöttem valamire. Nem a jó dolgokra vágytam. Csak egy pillanat volt, amikor bevillant. Ezt most meg mi a f*szért csinálom? Kell ez nekem? Majd megválaszoltam. NEM! Tudtam, sőt tudom, hogy az idei év rengeteg meglepetéssel kecsegtet számomra, számunkra. Ezeket mindenféleképp ki kell használnunk, akár jó akár rossz következményekkel jár. Nagyon fontos, hogy egy valamire koncentráljunk. Legyünk boldogok. Sokszor hallom azt, hogy ne boldogok, hanem elégedettek akarjunk lenni. Na, akinek ez elhagyta a száját, az nagyon megtévesztett. Baromság. Kacsaforgópalotában biztos elégedett vagy, de magányos, míg én a híd alatt kurva jókat bandázok a haverokkal, sőt jön a nyár hamarosan, így még jobb lesz a Tiszán!

Keress hivatást, keress szenvedélyt, amitől a vér, az ADRENALIN lüktet az ereidben. Amitől érzed, hogy zajlik az élet körülötted. Ne unatkozz, vagy ha mégis, foglald le magad valamivel. A maszturbációs missziók felejtősek, mivel nem számít a hobbi kategóriába. Hidd el, jobban fognak telni a napjaid, ha van egy bizonyos izéd. Az a kis izé, ami meghatároz, ami jókedvvel tölt el, amikor reggel kinyitod a szemed. A negatív embereket meg hagyd a picsába. Nem érdemlik meg, hogy időt pazarolj rájuk. Mondjuk jó ember papol a többinek….

P.S.: Kedvesem, Neked meg Boldog névnapot!

Borzalmas hét áll mögöttem. Amennyire nem erre számítottam, annyira lett tele az alom borzzal. Rossz szóvicc. Ebből is látszik, igazad szólok. Pedig nem így indult. Csupa szivárvánnyal, rózsaszínnel és virággal kezdődött. Majd rájöttem utólag: vihar előtti csend volt az.

Semmi kecsegtetővel nem tudok szolgálni. A szerelmi életem romokban, a családi hátterem csonka lábakon teszi meg kötelező lépéseit, a munkahelyemen és a tanulmányaimban stagnálok. Ráadásul valami furcsa kiütés jelent meg a mellkasomon. Viszket, kenegettem krémmel is, de mihaszna. Unalmamban még három köyvet elolvastam, miközben már véres körmeim vájódtak a mellembe. Sőt, egy negyediket is elkezdtem. Minél inkább magamba fordulok, annál több iromány kerül elolvasásra. Nálam ez a fordított arányosság mértékegysége.

Nem hiszem magamról, hogy elég vagyok. Elég jó, elég okos, elég szép, stb. Másoknál ezt maximalizmusnak hívják, egyeseknél pedig önbizalomhiánynak. Pedig csak hinni kéne egy kicsit. Olyan nehéz lenne? Talán ez is ilyen női dolog. Pubertás után – egy bizonyos kor után már nem lehet arra kenni – minden probléma megkapja a női dolog jelzőt. Ki vagyok? Mit is akarok az élettől? S a többi. Igazából már minden egyes embernek a könyöken vagy a száján jönnek ki ezek a válasz nélküli megfogalmazások.

Hinni kéne. Hinni akarni. De az emberek nagyobb része lusta, vagy kemény, konok, mint a kő. Vagy csak szimplán idióta. Jó, ezek az én cimkéim. Ahány ház, annyi higiéniai módszer. Néha elegem van az állandó pesszimizmusból, borús hangulatból, meg a világmegváltó tervekből. Világbéke? Persze, a fagylaltot pedig a sütőben kell tárolnunk. Egyre gyakrabban elegem van a világmegváltó tervekből. Meg a világítós tornacipő mekkora királyság volt! Meg az a burgonyaszirom, ami igazából keményítőből állt, és ha forró olajba dobtad, rögtön megsült. Elegem van a világmegváltó tervekből. Csak élni akarok. Élni, hinni pozitívan.

Nemrégiben kapcsolgattam a fekete dobozt, valahogy a Discovery-n lyukadtam ki. Épp valami Bear Grylls volt benne, mutogatták, hogy milyen vicces, mulatságos és figyelemre méltó dolgokat csinál a sivatagban, Mexikóban, az Északi-sarkon. Megissza a pisijét (fúúúj), éppen egy tevéd belez ki, vágja le a bőrét, hogy a textil kiérdemelje a legbüdösebb takaró címet. Ha kell épp szöcskét eszik, ha kell akkor pucéran átkel a mínusz ezer valahány fokos időben a jeges folyón, ami szinte gőzölög a hidegtől. Mekkora fasz! Miért csinálja ezt, ráadásul önszántából!? Én örülök, ha a zebrán épségben átérek a túloldalra a kis járókeretemmel kedd délelőtt. Viszont nem mondom, élvezet volt nézni, ahogy kínozza magát. Hagytam magamnak és a szememnek egy kis undorra időt, nem mintha nem mindennap látnám Bear Grylls-t…

Ha az ember valamit akar, kitart mellette. Hívjuk ezt szenvedélynek, elvetemültségnek, életnek, adrenalinnak, tanulásnak, őrületnek. Aminek akarjuk. Elismerhetjük, hogy dicséretes dolog, ha bárki bárhol és bármilyen körülmények között, azt a célt, amit kitűzött maga elé. Bármilyen hatás lehet ez: egy halálközeli élmény, unalom, vagy éppen új élet kezdete vagy vége. Talán Maci bácsit is ez mozgatja. Ez az éltető ereje. A sok veszély és kockázat közepette, kontrasztos módon, nem halál, inkább életközeli élményeket él át, mialatt a bolondozásait mutatja be a kamerák kereszttüzében. Azért csinálja, hogy belőlem, kívülállóként szemlélőből kiváltsa, a bizonyos mekkorafasz válaszreakciót. Az vesse rá az első követ, aki utána bírja csinálni, és elismeri, hogy nem jól csinálja. Komolyan, le a kalappal előtte.

Sajnos nem tartozom azon emberek közé, akiket úgy nagyon éltet az adrenalin. Jobban szeretem az Aurea Mediocritas megközelítést. A húst is panír nélkül. Semmi kockázat, semmi következmény. Békés kis hétköznapjaim is így teltek. Tegnapig. Valami megmozdult az univerzumban. Célokat, lehetőségeket sodort elém, és ha nem élek velük, félek, hogy beleveri a fejemet a falba. Akkor pedig annyi lenne a csinos arcocskámnak. Persze most is úgy néz ki, mint akinek valóban beleverték a fejét a falba. Nekem is Bear Grylls-é kell válnom. Mindannyiunknak Bear Grylls-é kéne válnunk. Kitűzni egy célt magunk elé, és mindenáron megvalósítani, helytől, kortól és főleg nemtől függetlenül. Érjük el az álmainkat, és kérjük meg nagymamáinkat, hogy hímezzék bele párnáinkba, takaróinkba, kötöseinkbe: Maci vagyok, aki a méz helyett a pisijét issza meg.

Nagyon sokáig depressziós voltam amiatt, mert nem volt célja az életemnek. Ma már persze rájöttem, hogy van, csak akkor még nem találtam meg. Semmi más nem lebeg a szemem előtt, hogy megtaláljam a hivatásomat. Megtaláltam. Ez nekem a firkálás. Van, aki jobb nálam, hiszen soha nem fogok Pulitzer-díjat kapni azért, mert néhány mondatot egymás mögé rakok. Nem fogok Bestseller listás könyvet írni. Nem kicsinylem le magam, de tény. Viszont nekem terápia. Szükségem van rá. Olyan vagyok nélküle, mint vetés nélkül a föld. Lomb nélkül az erdő. Ha pedig más is veszi a fáradtságot, hogy kitegye a szemét és az elméjét a mondataimnak annak csak örüni tudok. Van, aki kíváncsi az utazásomra. Ezért egy köszönöm.

Könyvet is a borítója alapján választ az ember? Egy filmet csak azért nézünk meg, mert éppen Brad Pitt vagy Natalie Portman játszik benne? A sztori és a végkifejlet nem is fontos? Vajon azok, akik elolvasnak egy blogot, azért olvassák el, mert egy barát vagy ismerős írja, vagy azért mert valóban jó? Mostanság eszembe jutnak efféle dolgok. Remélem rá fogom egyszer szolgálni a jó jelzőre. Most egy megfelel is boldoggá tesz. Egyébként Ryan Goslingért kidobnám a pénzt a mozipénztárnál, bármire. Szeretem Ryan Goslingot. Szeretem. Hmm. Ja.

Az életcélom az írás, hogy ezzel üzenjek és tudósítsak az emberek százainak, ezreinek, akár millióinak. Hírekkel és eseményekkel tágítsam elméjüket. Álmodik a nyomor. Így kerek az élet. Ha már egy embert megérintek, már megérte. Talán furcsa, de így fiatal felnőttként önző dolog, hogy a jövőmben csak a sikerhajhászás és a világmegváltás szerepel. Család sehol. Nagyon egyszerű. Nem tervezem. Ennyi. Nagyképűség? Lehet. Őrültség? Semmiképp. Nem nagyobb őrültség, mint ha egy korombeli vagy fiatalabb kijelenti véleményem ellenkezőjét. Sőt. Többen már gyakorlati formáját is véghez vitték. Nincsen ezzel semmi gond. De az én elveim miben térnek el a “normálistól”? Az elv azonos. Mondjuk Ryan Goslingnak szülnék. Hmm. Ja.

Az írás hivatás, a vélemény kinyilvánítása luxus.

Megakadtam. Néha eszembe jut, hogy annyi lehetőség áll előttünk, hogy nem is látunk tőle, de az írás. Az írás örök. Főleg, ha Mr. Goslingról írnak. Hmm.

Többé nem iszom alkoholt. Nem. Iszom. Többet. Erre mondják a hű függők, hogy – De kevesebbet sem! Tequilát, sem iszom. Soha. Többet. Persze a tequlia finom, és tele van C- vitaminnal, de ami utána a pohárban marad, az csak a szégyen és a felelősség. Megint akarom látni a poharam alját? Köll ez nékem? Néha…néha igenis kell. Nagyritkán. Alkalmanként. Esetleg. Persze mamám legutóbb rögtön kiszúrta, hogy ittam. Egy jól irányzott pörgőrugást imitáltam, miközben éppen a kisrókámat próbáltam visszatartani a pocómban. Valami mocorgott, de nem egy gyerek. Mama nem is tudo., hogy jött rá az igazságra. Persze az az este sem alakult úgy, ahogy álmaimban reméltem. De csak a karma miatt. Karma megorrolt rám, és gondolta kicsit beszopatom ezt a tagot. Miközben a biciklimet ismeretlen helyen hagytam, a lakáskulcsom pedig édesanyámnál maradt az asztalon, tízcentis magassarkúban el kellett döntenem, vagy a lépcsőházban alszom a lakás ajtaja előtt, vagy teszek még egy kört hajnali ötkor, hogy biztos helyen hajthassam álomra kobakom. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi opció játszott. A lépcsőház túlságosan is visszhangzott.

Az alkohol kultúra. Megízlelni a mézédes bort egy finom marhaszelet után mennyei. Különböző ízek kavalkádja jön létre a szánkban. Élvezet. Kulturáltan inni, és kulturáltnak lenni, miközben iszol nem azonos. Főleg manapság nem. A világ ifjabbik generációjának hibája. A kormány hibája. A gyerekkor hiányának hibája. A mi hibánk. Mindegyik válasz különböző szempontból helyes, ugyanakkor helytelen.

Fáj a fejem. Elmegyek orvoshoz. A szemész azt mondja, hogy szemüvegre van szükségem, mivel túl van erőltetve a szemem az ülő, irodai munkám miatt. Nem is irodában tolom az ipart. A háziorvosom szerint magas a vérnyomásom, ezért vérnyomáscsökkentőt ír fel, ami nem várt mellékhatással van a testemre. A neurológus elküld  izsgálatra, mert szerinte tumor van a fejemben. A pszichológus szerint a gyerekkoromban történt traumát nem tudtam feldolgozni. Kinek van igaza. Ugyanez a helyzet a mostani szalonalkoholista fiatalsággal is. Kinek a hibája? A szülőké?  A tanároké? Az enyém?

Sajnálom a mostani tiniket, mert kimaradnak abból a jó dologból, amit a gyerekszoba jelent. Az éretté válás folyamatát igyekszenek felgyorsítani., mert a felnőttek világa vonzó számukra. A szülők parancsolgatása nélküli lét, ahol a magad ura vagy, és nem tartozol felelősséggel senkinek, csak önmagadnak. De ez nem minden, viszont ők csak ezt látják. Így már 20-as éveik elejére kiégnek, mivel végigitták a fiatalságukat az erkélyem alatt (mindjárt itt a hétvége, csak kerüljetek ide huligánok) hangosak is voltak, és nem bírtam aludni, insomniában szenvedek. Ők végzettség híján nem dolgoznak, segélyekből próbálják fent tartani magukat. Cigire és alkoholra költik jórészét. Én pedig aggódom, mivel végigdolgoztan az életemet, elvégeztem sok iskolát, kiképeztem magam, ennek ellenére nem lesz “nyögdíjam”, mert a nyugdíjkorhatár 97 év lett. Az insomnia mellett tumorral keveredett magas vérnyomásban szenvedek, és valami fura kiütés van az arcomon.

Szépen kérlek, ha ezt olvasod, menj haza, érettségizz le és bontakozz ki. Nem ér annyit. Persze ez nagyon sarkallatos példa volt. De megtörténhet. Öl, butít és nyomorba dönt.

Elkéstem. Csak annyit tudtam, amikor a kollegám hívott, hogy öt percem van beérni. Se smink, se cicoma, még szerintem cipőt is elfelejtettem volna húzni, ha nincs hideg. Gyűlölöm, ha elalszom. Egyszerűen nem úgy indul a napom, mint amikor meg van a reggeli rítus. Két szál cigi, egy nagy bögre kávé, és a visító csend. Ahogy leülök az erkélyen, először is az vonul át a néha beteg elmémen,  hogy mekkora állat vagyok, mert képes vagyok köntösben kimerészkedni a lodzsára, miközben repkednek a mínuszok.

Általában hatra járok. Vagy van olyan, amikor magamnak osztom a beosztásom, hol 5, hol 10, hol egy óra késés. Egyszer fordult elő, soha többé. Viszont precedens értékű. Nem megerőltető dolog kinyitni a szemed ötkor, és még akkor is sokat mondok, mert cirka 5 perc bicóval. De a szeánsz reggel megéri az idejét. Lelki és testi megtisztulás is, leszámítva a bagót meg a kávét. Amúgy ajánlom.

Vasárnap reggel. Telefon lerak, felöltöz, cipő, tárca, telefon, kulcs. Lemegy, biciklire ugrik, és teker. Útálom, ha siettetnek. (Nyafog, nem akar) Soha nem értem be olyan gyorsan. A legjobb futamidőm. Persze, ebből nem fogok versenyt futni magammal. Úgyis nyernék.

Rosszul indult a napom, ami megpecsételte a további órákat is. Amúgy is, Isten napján nem is kellene dolgozni, katona, pihenj! Viszont ma már más világot élünk. A profithajhász, kapitalista társadalmunk nem hagy nyugtot nekünk. Ünnepeinkből is üzletet csináltak, elfelejtve a valódi értékeket. Szüleinkből fogyasztót, belőlünk haszonélvezőt faragtak. A technológia fejlődésével meg lettünk fertőzve a multimédiás vírussal, a telefonok, laptopok és tévék révén, amikből idő közben státuszszimbólumokat alkottunk magunknak. Megszületett egy generációnyi idióta.

Na, ilyeneken szoktam gondolkodni kései vasárnap reggeleken. Kicsit beteg vagyok. Csak nagyon kicsit.

Nagyon szeretem a spontán éjszakákat. Amikor nem tudom majd, hogy hogy fog alakulni az est bizonyos további része. Csak élek az éjszakában. A mai is ilyenre sikerült. Minden beharangozás és terv nélkül bearanyoztuk az éjszakánkat zenével és tánccal. Mi sem kell több egy húszévesnek. Fiatal, élvezi az előnyeit. Azt, hogy minden arravaló hím megnézi, elismerően tekint rá, hiszen valljuk be, mindannyian hiúak vagyunk, még ha nem is ismerjük be, jól esnek azok a pillantások. Nincs is mit ezen szégyellni. Legyezget minket. Fiatalság, bolondság. Ott vagy, a tánctér közepén, táncolsz. Mindenki téged figyel. Ha meg még alkoholt is fogyasztasz, felszabadultabbá válsz. Mint pedig tudjuk, a titok olyan halmazállapotú anyag, amely alkoholban oldódik. Az estém legalábbis így kezdődött.

Más, ha az est folyamán arcon csap minket a múltunk, az hogy mit is veszítettünk, majd a szemünkre olvassák a hibáinkat. Esetemben jóindulattal, és segítő jelleggel. Igaz barát ismertetőjegye, hogy őszinte. Nem csak az igaz baráté, de igaz emberé is. Én nem tartozom közéjük. Tudom, hogy milyen vagyok. Kibírhatatlan. Bármit is mutasson a páncél. Nehéz hallani, és még nehezebb beismerni a hibáinkat és a tévedéseinket. De tudjátok, hogy szokott ez lenni. Párat lehajt az ember, és egy csapásra pszichológus vagy lelkész lesz belőle. A gond csak az, hogy esetemben nekem csak a gyóntatószékben maradt hely. Gyónnom kellett. Nem esett jól. Hangos zene a háttérben, és két személy előttem. A lelkész és aki miatt gyóntam. Viszont, az utóbbi mit sem tud az egészről. Miatta van. Ő az ok, igazából minden miatta van. Volt egy esélyem, de ellőttem. Messze messze van tőlem, minden értelemben. Bonyolult olvasni, tudom. De nem kell hozzá diploma, hogy tudjuk, miről is hadoválok. Kell, akarom őt. Kell, mint zsáknak a foltja.

Táncoltam, át az éjszakába, át azon, hogy tudván ott van mellettem, mégse kellek. Már nem. Nem vagyok mérvadó. Dübörgött a zene, vizslattam a táncteret. Szokásom, ha ilyen helyen vagyok. Érdekel, hogy ki hogy viselkedik. Amennyire utálom az embereket, annál inkább fürkészve vizslatom őket. Ki hogy reagál. Tisztára, mint az állatkertben. Kerestem az értelmet. Ki miért van itt. De nem láttam semmit, csak ürességet. Szimpla közönyt. Jól éreztem magam, ahogy visszanéztem a mellettem álló, közeli ismerősökre és rá: a többivel ellentétben tudtam, hogy mit keresek itt. Egy szórakozóhelyen. Felejtést és felszabadulást. Ki akartam táncolni magamból az idegent. Kiüvölteni, hogy nem szeret. Kiáltani, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem. Tyler Durden szerint akkor tehetsz meg minden, ha már semmid sincs. Nem kell tragikusra venni a figurát, hogy jajj nem szeret a srác, de most valahogy ezt érzem. Kitisztult minden. Mit miért tettem. Miért is váltam azzá, aki ma vagyok. Miért lett egy kedves, jószívű lányból egy rideg, másokkal nem törődő nő. Meg kell változnom.

Egy másik srác. Hiába elkötelezett, hiába foglalt a szíve, odajött, pörgött velem. Levágta, hogy mi van. Mintha tánc közben azt gondolta volna: nem szeret? És? Lépj túl, élvezd az újat, a változást. Egyszer az életben! Megadta amit akartam. Táncot, semmi mást.

Egy spontán éjszakának indult, és nézz oda, mi lett belőle.

Elmentem jósnőhöz. Itt a szkeptikusok rögtön abba is hagyják az olvasást. Viszont helló, egy vérbeli szkeptikus írja a sorokat. Nem tudnám amúgy megindokolni, mi is vett rá a dologra. Tudtam, és tudom jól, hogy magam irányítom a sorsom, a magam ura vagyok. Ha elbaszok valamit, az nem azért van, mert a sors éppen rámért és meg akart tréfálni. Nem. Az univerzumban hiszek, és abban, hogy vannak jelek, amiket ha észreveszünk, és megértünk, aszerint tudjuk alakítani a sorsunkat. A jóslás persze más téma. Külön tudomány, amit mi egyszerű halandók soha nem sajátíthatunk el, és nem érthetünk meg. Csak élvezzük a végeredményt.

Beléptem a zöld ajtón. Egy negyven év körüli, vörös boszorkány kínált hellyel. A falon tükrök, az asztalon képek, rengeteg fénykép, egy élet emlékei. A kártyák ott hevertek a kanapén, a szívem hevesebben vert. Egyet tudtam. Nem akarok sírva távozni a házból. Csak ő volt ott és én. Majd mondta, mondta és mondta. Jó dolgokat, sikert, szerencsét és boldogságot. A szerelem is terítekre került, ami csupa lehetőséggel kecsegtet. Figyelemmel és  boldogan hallgattam, amit a hölgy mondott. Kérdezett, kérdeztem, válaszolt, válaszoltam. Megérte a pénzét, hisz csupa jót és kedveset közölt nekem, azt halottam, amit hallani akartam. Mosollyal az arcomon, legyőzhetetlen érzéssel el is távoztam. A fejemben viszont szöget ütött valami.

Hiába a sok duma, én vagyok a főnök, én alakítom a sorsom. Akkor minek is a jós, ha összevissza hadovál? Nagyon egyszerű: pozitív megerősítés. Miután mosollyal az arcomon kilibbentem, belül is mosolyogtam és jól éreztem magam. Aznap több olyan emberrel is találkoztam, akiket szinte két-három éve nem is láttam. Hogy köze van-e ahhoz, hogy bevonzottam a jót, a jó embereket az életembe ezen a napon? Nem tudom. Viszont löketet adott, hogy igenis merjek. Merjek nagyot álmodni, igenis merjek pozitív és optimista lenni, legyek önmagam reciproka. Sokkal egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni a problémát, és azt mondani, hogy minden rendben. Pedig eskü, nincs annál jobb dolog, amikor szembefordulsz a gondjaiddal, és megoldod őket. Akkor önt el az elégedettség, ami önbizalmat és pozitivitást ad neked kölcsönbe. Ez miért nem tanítják a szinusz és koszinusz mellett a suliban?

Nem is tudom, most hogy új év köszön ránk szentimentális legyek vagy szkeptikus. Egyrészről szeretem az újat, a változást, az izgalmat, mert az új mindig kihívást rejt számunkra. Mindig érhet váratlan meglepetés, ami tele van izgalommal és rejtéllyel. Az adrenalin mindig dübög a fülemben. Kora reggeleken van néha az az érzése az ember lányának, amikor úgy erzi, mindenben lehetőség rejlik. Bízom benne, hogy szerda reggel mindenki lelkében ez az érzés fog felszínre törni.

Másrészről félelem és rettegés tölt el. Kilátástalannak érzem a jövőm. Például az írás. Nem tudom van-e értelme, tudok-e profitálni abból, ami a szenvedélyem? Profit alatt nem anyagi juttatást értek. Van-e olyan személy, aki élvezettel teszi ki magát annak, hogy elolvassa és értelmezze azt a borzalmat, amit virtuális papírra vetek? De valószínűleg talán túlgondolom a dolgot. Olvasod? Igen.  Megírom? Igen. Megéri az egészet csinálni? Biztosan.

Az egész év képlékeny volt, nem csak magánéleti szempontból, de mind lelki, mind szakmai téren is eléggé hosszú történet bontakozott ki. Nem feltétlenül jó események történtek. Sok helyen, sok időben játszódott, játszódik a történetem. Emberekben csalódtam, volt aki elvesztett, volt akit elvesztettem. Szerelem és barátság esztendeje. Ezek a történések, mind- mind erősebbé tettek, mind szerepet játszottak abban, hogy azzá legyek, aki most vagyok. Ez az év a változások éve volt számomra. Zöldfülűből fülig pirult fiatallá fejlődtem. Érzem, mind belül, mind kívül a változást. Ezek a bizonyos reggelek segítenek abban, hogy ne adjam fel, keljek fel és küzdjek.

Álmatlan éjszakáimat töltöm általában írással, mindig ilyenkor száll meg az ihlet, a technika viszont néha megtréfál, ahogy most is tette, minden gondolatom virtuális papírra vetem, hogy megosszam őket, kiírjam magamból. Lelki megtisztulást jelent számomra. Ha már 1 ember veszi a fáradtságot, rajtam kívül, hogy kitegye magát annak, és elolvassa, ami az én fejemben megfogalmazódott, megérte.

A szkepticizmus hazadob. Ne térj az útra. Nekem egy év kellett, hogy leszokjak róla. Igazi rehab volt. Lelki rehab. 365 nap alatt életek kezdődhetnek,  életek érhetnek véget. Drámák, tragédiák, humoros pillanatok összessége történhet meg ezen intervallum alatt. Nem csak nekem, de gondolom Neked is. Mindezek az események, a saját filmem apró kockái lettek, bebizonyítottam, hogy kemény vagyok, mint a szikla. Büszke vagyok, mert kiálltam a próbát. Teljesítettem. Univerzum vs. Én: 1-0. A játszmának talán még a félidejénél sem vagyunk, de küzdök, hogy győzedelmeskedjek az ellenfél felett, mert mindig újabb és fondorlatosabb próbákat állít elém.

Míg 2013 kopogott, 2014 dübörög, kérdés nélkül belép. Azért megtennél, hogy kinyitod neki az ajtót, léci?