Norciusz

Hál’ isten, hogy ez is lement. A töltött káposzta ízű és szagú böfögéseimből már végképp elegem van. Persze nem azt mondom, hogy nem töltött el boldogsággal és elégedettséggel, hogy az egész évnyi koplalás után két nap alatt sikerült visszahíznom a leadott kilókat. (Irónia) A szaloncukor íze mindig elégedettséggel tölt el, persze amikor már elvesztem az eszem, konkrétan a fenyőágról rágom le, papírral együtt. A pálinka alattomos ital. No meg, a mindig mindent jobban látó nagymama gondoskodik arról, hogy az otthon belapátolt kajamennyiséget hatványozottan elénk tárja, és mi enges-engedetlenül el is fogyasszuk. Persze sokszor én is csak beletúrok a közepébe, hogy tessék-lássék Mamám, fogyasztottam a fergeteges ízű töltött káposztából! Utána meg jön a durci, hogy egyetlen unokám, seggbe rúglak, ha nem eszed meg! A személyes favoritom: – Mi a baj, nem ízlik? Igen, ez szerintem általános igazság, ha van nagymama, nincs mese. Enni kell!  Majd aztán csodálkoznak, ha az egyetlen szem unokájuk étkezési zavarral küszködik, mert már teljesen telítődve van a bél.

A több fele szakadás pedig nem csak családon belül létezik, hanem baráti körön belül is. Szerencsére ebből nekem is kijutott. Nyolcfelé osztódás, mindig öröm. Persze nem arról van szó, hogy nem élvezi az ember, mivel a baráti kör a második család az ember számára.

A kedvencem pedig a famílián belül az én egyetlen idősebb testvérem, a jókedvével és a kedvességével. Minden apróság értékelésével és a kicsit sem anyagias hozzáállásával mindenkit levesz a lábáról. Ugye, milyen jó a családi élet? Mindenki szeret mindenkit, és mindenki törődik a másikkal. “Nevetek, mert a testvérem vagy, és mosolygok, mert ezen nem tudsz változtatni.” Azért “szeri”<3

Van hogy teljes vakságban kell úgy tenned, mintha a helyzet magaslatán lennél, viszont még nagyobb kihívást jelent az, hogy el is tudd hitetni a másikkal, hogy tudod is mit csinálsz. Legfőképp önmagadhoz kell, hogy őszinte légy.Szeretnél egyetemre menni, de fogalmad sincs, honnan lesz rá pénzed? Szeretnél egy jó munkát, de nem tudod, hogy ha kiszállsz az iskolapad mögül, lesz-e egyáltalán jövőd a szakmában? A recept egyéként nagyon egyszerű: ember, küzdj , és bízva bízzál! Lehet, klisé, de igaz!

A vonzás törvénye mindig bejön. Ma én is  láttam egy hullócsillagot! Persze nem azt kivántam, hogy lássak egy hullócsillagot, de láttam, és kívántam. Kívántam sokat, ezret, százat! Nem érdekel hogy csak egyet lehet! Amúgy is, ennyi volt ennek az esélye? A lényeg, hogy legyen egy terved. Nem számít mennyi bűn, szenny és gazság lakozik a mai világban, mennyi erőszak vesz körbe. Foglalkozzunk magunkkal, ne fásuljunk el, és soha ne érjük be kevesebbel. Nincs olyan hogy nem volt lehetőség. A félelem kérdés nélkül beront a szobába, míg a lehetőség vár, és kopogtat. De csak egyszer. Egyetlen egyszer. A kérdés persze, hogy kimered-e nyitni vagy sem. Nem tudhatod mikor vagy hol talál meg. A legfontosabb, hogy járj nyitott szemmel. Ne hagyd veszni, mert mindig bánni fogod. A legrosszabb pedig az önmarcangolás, és a mi lett volna, ha téma…de ez már tényleg más

Cinikusnak lenni könnyű, optimistának kihívás. Ez a legnagyobb bölcsesség. Gondoljunk csak a történelem legnagyobb alakjaira, legfőképp Luke Skywalker példája mutatja meg, hogy a könnyebb út nem feltétlenül helyes. A való életben is érvényes ez a szabály. Sokszor, talán túl sokszor merengek el az élet hagyományos értelemben vett kérdésein. Nem nem arról beszélek, hogy mondjuk megvegyem-e azt a bizonyos szövetkabit vagy sem. Mi az élet értelme? Mik a céljaim? Stb. Ilyenkor tökhangerőre veszem a fejemen a fülest és úgy teszek, mintha egy Vanessa Carlton videóklipben lennék. Fújja a szél a fiús hajamat, figyelem az utcaembereit és a fényeket. Nem sok oka van, de jó hepp!

Főleg reggelente, amikor ködös reggeleken érzed azt, hogy minden tele van lehetőségekkel, kipihenten vágsz bele a dolgaidba, mindent meg tudsz csinálni, mindenre képes vagy. Aztán elszívod a cigidet, és bemégy a meleg szobába, mert már a kezed lefagyott, a lábadon az ujjacskák pedig még egy zokniért kiáltanak. Igen, csodás pillanatok ezek.

Ilyenkor a bankos reklám is eszembe jut, hogy van amit nem lehet pénzért megvenni, minden másra ott a … BÍP!

Tényleg igazuk van a PR-osoknak. A reggeli sétáért nem kell, az olvasásért nem kell, egy jó csevelyért nem kell, ölelésért nem kell. Apró dolgok mégis az emberi szervezet igényli ezeket a dolgokat. talán még többet is ér. Másik oldalról viszont vannak olyan dolgok is, hogy fizetnél érte csak hadd ne lássam,hadd ne kapjam meg. Ilyen a stressz, vagy egyesek az anyósukkal vannak így. Esete válogatja.

Jelen esetben mindent megadnék egy hátmasszásért, és fizetnék azért, hogy elmúljon a fájdalom. Mondtam, hogy esete válogatja…de ha akad jelentkező egyén,várom! Vagyis…hagyjuk nem kell….

Hülye, hülyébb, leghülyébb… (utalás a címre. a szerk.) Az utóbbi időben csak fogtam a fejem, ha emberek közé kellett mennem. A munkám során persze több száz emberrel találkozom nap, mint nap, de na…én is emberből vagyok. Nincs jogom besokallni? A teljes érdektelenség és a bunkóság legjava, amit láttam. A tiszteletlenségről nem is beszélve. Persze, én még messze nem láttam annyit az emberekből, mint anyám, vagy nagyanyám, viszont amit láttam és tapasztaltam jogossá tesz arra, hogy elzárva éljem le rövid életem hátralevő részét egy pajtában, vagy ami még jobb: kényszerzubbonyban a nyugiszobába zárva. Nem mondom, hogy embergyűlölő vagy állatszerető vagyok, viszont a minimum, ha valahová belépek, beteszem a lábam, köszönök. Még ha az is van felírva a kapura: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Az egymás iránt érzett közöny a kedvencem. Őszintén válaszoljunk a kérdésre: ha éjszaka meglátok egy árokban feküdt embert, mi az első? A.) Szívélyesen segítek, érdeklődöm az egészségügyi állapotáról, súlyosabb esetben pedig értesítem a mentőket vagy a rendőrséget. B.) Továbbmegyek, elvégre van nekem is elég problémám, feltételezem, hogy részeg. Őszintén válaszoljunk, semmi csalás. Figyelem: a kérdés, hogy mit teszek, nem pedig az, hogy mi a helyes. Ez egy teljesen hétköznapi szituáció úgy gondolom, bárkivel előfordulhat. Mármint a látvány, nem az árokparton való fetrengés.

Mi lett velünk? Lassan megutáltatjuk magunkat egymással, és amikor szükség lenne segítségre nem kapjuk meg egymástól. Hol marad a régi sztenderd? A köszönés, idősebbekkel való tisztelet, embertársam megbecsülése? Kapzsi világban élünk, mindenki harácsol a saját javára, kacsaváron forgó palotát építek, feltételezve, hogy így jobb vagy könnyebb lesz nekem. A másik pedig irigykedik, így ő még nagyobbat és többet akar magának. A harmadik pedig nevet, mert Ő tudja már: a több nem jobb, egyszerűen csak több. Így ő hazamegy a családjához, a barátaihoz, szeretteihez. Ítéljük meg, kinek a helyében lennénk?

Általánosságban véve én sem vagyok elégedett az életemmel. De a lehetőségeimet elnézve, nincs okom panaszra. Persze én is vágyhatnék többre, jobbra. De minek? Nincsenek nagy elvárásaim. Csak a hétköznapi dolgok: munka, önmagam oktatása mind gyakorlati, elméleti és életi szinten, barátok, család, szerelem. De biztos hogy ezek csak hétköznapi dolgok? Elítélendő vagy idióta valaki, ha a kacsalábon forgó kastély és az X5-ös BMW helyett inkább ezeket a célokat tűzi ki maga elé? A) Nem. B) Nem

Észrevettétek már, hogy “ha az életed egyik része helyre áll, a másik látványosan ízekre hullik” ? (id. Bridget Jones) Ez pedig nem a vonzás törvényének függvénye. Lóf***, ez egy sima törvény. Mindig és mindig ez következik be. Kérdezem én: miért? Miért nem lehet valaki sikeres a munkájában és a magánéletében egyszerre? Miért kéne az egyikbe több energiát fektetni, mint a másikba? Mi dönti el, hogy mi a fontosabb, a szerelem vagy a munka?

Dr. House is megmondta, hogy szerelem nélkül nem lehet élni, viszont oxigén nélkül kicsit nehezebb. Ez tény. Biológia, így működünk. Viszont a kémia már más dolog. Két ember kémiája nem mérhető protonokban és elektronokban. Valami magasabb szintet képvisel, amit mi földi halandók nem érthetünk meg, egyszerűen csak átéljük és élünk a lehetőséggel. Olyan fajta vegyi folyamat, amely során nem endoterm és exoterm folyamatok zajlanak, hanem egy magasabb erőfolyamat, erőleadás következik be. Ki akarná ezt kihagyni? De miért kell, hogy a szürke hétköznapok sivár világa felborítsa a mi kis mennyországunkat? Csúnya és rossz dolog. Miért kell a számlák miatt aggódni, a rezsit kifizetni, a boltba menni vagy egyszerűen elvinni a biciklist a szerelőhöz, mert két küllő kitört, mikor az utcán megpróbált kikerülni egy macskát? Mióta fontosabb a pénz, mint az emberi kapcsolatok? Vajon mérhető-e az emberi kapcsolatok mértéke és minősége pénzben? Mennyit ér a boldogság? Csupa értelmes és izgalmas kérdés válaszok nélkül. Dühünkben pedig akár felborítanánk egy fagyis kocsit is. Lekonyult szájjal inkább nem is gondolkozunk ezen, csak egy adunk egy gyors puszit párunknak, szerelmünknek, társunknak, veszünk egy mély levegőt, majd elmegyünk dolgozni. Mi sem egyszerűbb. Ki gondolta volna?

Ha ma lenne az utolsó napod, elégedett lennél az életeddel?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan dolog, amit kulináris élvezetnek neveztek. Na, ez az a dolog amit nem tapasztaltam még soha, és pár tapasztalat után egy “kollegával” egyetemben elhatároztam, hogy étteremkritikusnak állok. Ezúton várom azon éttermek jelentkezését, akik kötélnek mernek állni. A kifogástalan menü, az élvezet és a kiszolgálás kvalitását leszek hivatott bemutatni.

Van egy hely messze Dunántúlon, amit úgy hívnak hogy Hangulat. A név nem tükrözi az ott ránk váró érzést. Mi, gyanútlan éhezők hosszú utunk végeztével, kopogó szemmel betértünk, annak reményében, hogy legalább a zsíros kenyér minőséget elérjük. Tévedtünk, csúnyán. Rágós marhapörkölt, fűszerezetlen hús, és odahányt hortobágyi palacsinta a jussunk. Persze a pénzt a profithajhászok így is, úgyis elveszik, mert megetted a hányást. Röhögnek a markukban, holott tudják, hogy megetetnek minket, szó szerint. Kérdezem én, hogy tudnak így aludni, vagy akár tükörbe nézni? Nem csak a tükör, a fal is megreped!

Ezen élmények során döntöttem el, hogy nem fognak többet megvezetni, nem csak engem, de útitársaimat sem! Álljunk ki magunkért! Transzparensekkel és elszántsággal várom társaimat az ügy érdekében. Helyezzük üzemen kívül őket, zsíros kenyérre fel!

Sokszor van úgy, hogy azt hiszed túl vagy egy dolgon. Legyen az egy erős megpróbáltatás, szerelmi csalódás, barátok elvesztése. Van egy pillanat, amikor biztos vagy benne, hogy túl vagy rajta. Nem húz le, nem vált ki belőled semmilyen érzelmet. Semleges vagy azzal szemben, amiért korábban rajongtál, utáltad, megvetetted. A lényeg, hogy erősen szélsőséges érzelmet váltott ki belőled. Veszel egy mély levegőt. Kifújod. Nyugodt vagy. Eltűnik az életedből.

Éled az életed, fizeted a számlákat, elmész dolgozni, hazamégy. Becsapsz egy felest, néha kettőt is. De úgy gondolom teljes mértékben belefér a dolog. A hétköznap egyszerű dolgai elterelik a figyelmed. A lényegtelen mindennapi dolgokra koncentrálsz, amiknek évek múltán semmi jelentősége nem lesz. De mint dolgozó emberek, a rövid távú célokat kell előre helyeznünk. Elvégre nincs időnk azon gondolkozni, miből lesznek fedezve a nyugdíjas évek, lesz-e valaha családom, érek-e el átütő sikert az életemben? A rövid, gyors megoldást követelő problémák lefoglalnak, elterelik a figyelmet. De a sok hajtás után, megállsz. Megtorpansz, elfáradsz. Több időd marad.

A több idő, unalommal, az unalom gondolkodással jár. Rossz kombináció. A gondolkodás válaszok keresésével, a keresés pedig kérdezéssel jár. Ha pedig kérdezni kell, legyünk jó helyen jó időben. Egy pillanat elég ahhoz, hogy abban amiben évekig hittünk, kártyavárként omlik le. Igenis merjük azt mondani, hogy nem vagyok túl, és nem adom fel. Kitartok, míg nem lesz elég. Érjük el azt amit szeretnénk, mert a lehetetlen létezik, viszont lusta emberek szintúgy.

Jó, lehet mindaz, amit mondok csak falra hányt borsó. Mit tudhatok én az életről, ily zsengén és fiatalon? Nem sokat, de eleget. A csekély idő mit sem von le a tanulságokból és a tapasztalatokból, amiket az évek során sikerült összeszednem. Jó és rossz történések is tereltek az úton, amik lehetővé tették, hogy ma az legyek, aki vagyok. Persze néha az szeretnék lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok. Megtanultam még azt is, hogy az unalom szüli a legnagyobb kreativitást. A kreativitás képzelőerővel, a képzelőerő álmokkal, az álmok megvalósítással, a megvalósítás akarattal, az akarat kitartással jár. Ne mondd hogy túl vagy egy dolgon soha, és ne mondd hogy feladod. Csak unatkozz, ilyen egyszerű, az majd kikupál.

[XX.]

Az ünnepektől mindig kivert a víz. Kicsit képmutatásnak is tartottam az egészet, mert a mi családunk nem szokványos, igazi család. Anya, apa, gyerekek szerep meg van, klasszikusan, még sincsen meg az az igazi fíling. Az érzés, amikor mindegy, hogy hol vagy, otthon vagy. Eshet a eső, düböröghet a harang, zúghat a szél, akkor is, ahol vagy, akikkel vagy – otthon.

[XX.]

Persze az ünnepek kicsit komplikáltabbak. Általában a kínos csendek, a nyammogás és a “Kérek még egy szalvétát” hangok szoktak elhangozni egy-egy kerekasztalos találkozásnál. Valahogy a Mi családi összejöveteleinkből – ami nagyon ritkán van – hiányzik a meghittség, a fegyelem és az összetartás. Mindig is éreztem, hogy foghíjas családom van, de hogy még sérült is vagyok…ez betett. Hosszas morfondírozás után jöttem én is csak rá. Az elhatározás pedig, hogy változtatni fogok, most érkezett el. Nem csak egy kerek évforduló ünneplése miatt, hanem azért is, mert mostanra mondhatom ki kerök peröc: felnőtt vagyok. Jó tudom…ezek csak szavak, és hogy az igazi tettek mögött van a valódi tartalom és szándék, de kezdetnek ez sem rossz. Nemde bár?

[XX.]

Ezentúl ünnepélyesen megfogadom, hogy én, Norciusz, ünnepelni fogok a családommal, a családomat is mindig próbálom védeni, óvni a bajtól, a rossztól szívemmel, lelkemmel, véremmel. Mindig a helyes ösvényt fogom Nekik mutatni, hogy ne tévedjenek el a nagy és veszélyes erdőben.
Hellyel-közzel fogadom, hogy az igazat, a színtiszta igazat fogom csak a számon kiejteni. Megfogadom továbbá, hogy nem teszek elhamarkodott kijelentéseket. (Hupppsz…2-ből 0….rossz arány)

[XX.]

Az ünneplés nem csak egy piros betűs ünnep. Legyen az első csók, első randi, új kerékpár, első tetoválás, első munkahely megszerzése – legyen bármiről szó, az ünnepet mi határozzuk meg. Mit ünneplünk, miért ünnepeljük. De ok sem kell. Legyen az egy szürke szerda délelőtt, legyen szombat, fülledt éjszaka, legyen ünnep mindennap, évszaktól, nemi identitástól, kortól, származástól, hajszíntől, munkahelytől függetlenül.

[XX.]

“Hétfő reggel, az én igazi ünnepem.” (Garfield)

[Édes 20.]

A dolgok jobbra fordulnak. Néha ezzel hitegetjük magunkat, vagy néha tényleg összejön a dolog, jobbra fordul. Csak aztán elcsesszük a lehetőséget. Legalábbis ez csak az én formám. Remélem, mélyen tisztelt olvasók, Nektek jobb a sorsotok, mint nekem.

A dolgok jobbra fordulnak. Ezzel hitegetem magam. Kapok egy új munkát, kapok egy új ruhát, találkozom egy új sráccal. Megnézek egy romantikus filmet, amiben a főhősök a film végén félreteszik a nézeteltéréseiket, és egymásba gabalyodnak az adott év adott legnépszerűbb popdalára. Tudom, hogy hazugság, amit látok, de néha jó ilyet is látni. Jó látni, hogy néha a párkapcsolatoknál működik a dolog, ha akarja.  Nem adja fel az ember, persze mindig inog a talaj alattunk. Nehéz mindig erőt venni magadon, és azt mondani, igenis képes vagyok rá. Esélyt adok neki. Persze párkapcsolatok mellett az élet más dolgaiban is kell, hogy nem csak másnak, hanem magunknak is adjunk egy esélyt.

Ez a pillanat nekem egy hónapja érkezett el. Hazaértem, vissza oda, ahonnan elkezdtem. A részletek most nem számítanak. A nagy utazásom nem járt sikerrel, úgy éreztem, hogy elvesztem. Sírás, zokogás, görcsösen, olyan sírás jött rám, amikor az ember csak kapkod a levegő után, nem érzi a tagjait, nem érez semmit. Csak zokog. Olyasmi sírás volt, amikor az az ember, aki végignéz kívülről, a szíve szakad meg. Mert nem tud mit tenni. A sírás csak jön, a zokogás megállíthatatlan. Feküdtem a földön, tehetetlenül. Semminek, értéktelennek éreztem magam. De az az ember aki ott volt velem, szólt hozzám. Kelj fel. – nem megy. Folyton mondogattam nem megy, nem bírom. Kelj fel! – nyomatékosította. A torkom szorult össze, szánalmasan feküdtem a földön. Órákon keresztül. De akkor elszakadt valami. Eldöntöttem, hogy vagy tovább siránkozom, hogy mennyire nyomorult vagyok, vagy nem. Ezúttal a nem mellett döntöttem. Nem fog ki rajtam semmi és senki. Eddigi életem legnehezebb felállása volt a padlóról. Szó szerint. De állok. Sőt, mi több járok.
Néha persze én is felbukok, de megtanították velem, hogy nem kell túlbonyolítani. Megporolod magad, mosolyogsz és tovább mégy.

Ilyenkor nyer értelmet, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Most már tudom, ez fordítva is igaz.