Norciusz

A karácsony a kapitalista társadalom legnagyobb ünnepe. A szürke ember számára nem éppen vallási ünnepet jelent, nem tudja honnan ered a karácsonyfa, és nem sejti hogy miért is ajándékozunk, honnan ered a tradíció? Sajnos nagyon kevesen veszik a fáradtságot, hogy valóban utánanézzenek a dolgoknak, egyrészről emberi lustaság, másrészről pedig nemtörődömség. Engem zavar magammal szemben a lustaság, ez persze nem azt jelenti, hogy nem is űzöm a tevékenységet. Felkerekedtem a hószánra, és a kis G keresőbe bepötyögtem a keresni kívánt kifejezést. Micsoda alliteráció.

Először is. Ajándékozás. Karácsony. Valahogy mindig erre asszociál az ember, ha meghallja azt az ember, hogy ajándék. Szinonimái: aji, ajcsi, ájcsi, ajándékocskácska. Sok kifejezése ismert, a millenium során vált igazi tradícióvá, amikor is a miniszterelnök elindította a “Mindenki együtt a fehér karácsonyért és boldog karácsonyért” kampányát. Főleg nagy felháborodást keltett, amikor a köztársasági elnök kezdeményezésére mindenki aláírta azt a törvénykezést, ami a hóesés gyakoriságát kérdőjelezte meg, mivel ősz elején nem esett. Hiába a meteorológusok geológusok által felsorakoztatott érv, süket fülekre talált a tudósok által írt elemzés, hogy ez így teljesen normális. 2000 szeptember. 24-én volt az akkor elnök szülinapja. Születésnapi kívánsága, miszerint másnap essen hó, tevékenysége eredménytelen maradt. Ez a politikai karrierje bukását is jelentette. Nyilatkozatában elnézést kért, amiért így sürgette az időjárást, és kijelentette, hogy az önös érdekei valóban elvakították a valódi céljától. Mivel, mint később kiderült, eredetileg a miniszterelnök szülinapjára kívánta a hóesést. Május 31.

Az évek múlásával persze nyugodtak a kedélyek is a kampány után. Mind társadalmilag, politikailag és gazdaságilag is. A lakosság csendes fogyasztóvá vált, és csak a legszükségesebb dolgokat vásárolta meg. Én is emlékszem még nagyszüleim meséiből a boldog, békés időszakra és a boldog békés karácsonyra is. “- Soha vissza nem térő idők – nyilatkozta Scheinzfield Teri néni, mikor elmentünk hozzá stábunkkal. – Soha az az idő, nem fog visszatérni, az az idő….csak telik az idő, khm…bocsánat kicsit elérzékenyülök mindig, akárhányszor csak beszélnem kell róla siccterohadtdögahelyedre…mindig bejön ez a nyűves macska, pedig rittik hogy becsukom az ajtót, de valahun bemászik.”
Scheinzfield Teri néni mág 65 – dik életévét tapossa. Elmondása szerint, a millenium időszaka “soha vissza nem térő idő”. Teri néni elmesélése alapján tudunk mi is csak közelebb kerülni a fent említett időszakhoz. Sok feljegyzés és napló bizonyítja, hogy az akkori karácsony szinte egész évben eltartott, a gazdasági fellendülés pedig a nagyobb vásárlási szándékot eredményezte, mivel a Jézuska és a Mikulás egykulcsos adórendszerben adózott ajándékai után.

Vége az első résznek. Folyt. köv.

Reggel, csíp a reggel. Ilyenkor télen főleg ez az első dolog, amit megállapíthatunk az időjárásról. Szinte takonyfagyasztó idő ez, amelyet befolyásolni nagyon nem tudunk, de a reggel azért reggelnek számít, akármilyen idő is köszöntsön ránk munkába menet. De akármilyen is a reggel, ha jó lábbal kelünk, meghatározza a napunkat. Nekem terápiás kezelés az, amíg elgyalogolok munkába, addig pedig a fülemben andalító zene szól, vagy éppen az új Mark Ronson dal. Felpezsdít, élénkít, egyszerűen nem is értem azokat az embereket, akik nem hallgatnak zenét. El sem tudom mondani mit jelent. Egy dal, egy történet, amellyel teljesen azonosulni tudsz. Mindegy hogy romantikus, vidám, szomorú, tanulságos vagy rideg. Amilyen negatív vagy pozitív állapotban vagy, képes kihozni belőle, és fentebb emelni.

Nem csak a dalok képesek erre, hanem egy szó, vagy egy ember. Az önmarcangolás és az önsajnáltatás sosem vezet semmi jóra. Soha nem adja meg azt amire vágyunk, csak visszás érzést vált ki mind magadból, mind az emberekből. Ki akarná magát sajnáltatni? Így élni egy örökkévalóságban? A saját magunkban kialakított spirál egyre inkább sodor minket a mélyre, ahonnan nagyon nagy áldozatok árán mászhatunk fel. Főleg akkor ha minden kötelet felégettünk magunk mögött, elmartunk magunk mellől az embereket, és már csak arra vagyunk figyelmesek, hogy egyedül vagyunk mint a kisujjunk. Mindig kell éreznünk az erőt magunkban ahhoz, hogy képesek legyünk, akár mélyről, akár a csúcsról eljutni oda ahova akarunk jutni. Mindegy hogy előre vagy hátra, mehetünk arra amerre akarunk, a kérdés csak a cél.

Nekem már megvan a cél. Nem kell fizikai célra gondolni, csak egy ötletre, egy elhatározásra. Nem kocsi, nem ház, nem laptop. Egy fizikai tárgy öröme sosem akkora, mint egy önnön belső cél elérése. A ház csak egy eszköz arra, hogy megvalósítsuk magunkat. Vegyünk egy példát, ha valaki mondjuk meghatározza a célját. Teszem azt, kijelenti, hogy akar egy úszómedencés házat Fábiánon, elismerően bólogatunk hogy ú, ezt milyen ügyesen kitalálta. Azt mondja, hogy ez tenné boldoggá. Viszont felteszi magának a kérdést, miért? Erre már nehezebb válaszolni. Itt van a csavar. Az igazi célja a miért kérdésben rejlik, nem magában a házban. Akarhat egy házat, ha nem tudja, mi a célja vele. A cél nem szabad, hogy tárgyiasított legyen, amikor kitaláljuk az emberi primitivitásunk során, mit is akarunk az élettől. A miért kérdés adja meg a valódi replikát. Akarom a házat, mert felcsináltam a barátnőmet, és jólétet akarok teremteni, neki és a megszületendő kölkünknek is. Akarom egy házat, mert egzisztenciálisan javítana a helyzetemen, és az egyéb méreteimet is tudnám ellensúlyozni, amivel javulna az önérzetem, ergo jól érzem magam. Fontos megértenünk, hogy a jólét a cél. Minden egyes döntéskor.

Mindig gondolj magadra, mindig legyél önző. Csak ez célravezető. Csak ez a ridegség segít abban, hogy elérd azt amit akarsz. Nem szép dolog, de ettől lehetnek barátaid, lehet családod. Senki nem dobhat meg kővel, csak azért mert kiállsz magadért, és törsz előre mert feszegeted a határaidat. Ez önzőség, viszont ha kérsz egy szelet csokit az enyémből, adok szívesen.

Utálok tömegközlekedni. Elfog az émelygés, ha arra gondolok, hogy emberekkel kell egy huzamosabb időt eltöltenem egyhelyen. Ezek az emberek ismeretlenek. Ráadásul cserélődnek is. Egy kicsi biztos pont vagyok. Hiszen ha felszállok a vonatra a végállomásig megyek általában. Más helyzetben marad a gyaloglás. Életbe lép a “tömegben is olyan, mint egy lakatlan szigeten” szabálya. Figyelem az emberek mozgását, rezdüléseit. Néha egy-egy beszélgetésbe is bekapcsolódom képzeletben, legyen akár általános akár egy meghatározott témáról szó.

Visszás halom ez. Amennyi nem szeretsz egy dolgot, más egymillió érv szól mellette. Én így vagyok az emberekkel. Utazásaim során, főleg az utóbbi időben, találkoztam jópár emberrel, akik megmutatták, hogy igenis vannak kivételek a nagy halmazban. A pozitív erő mindig is erősebb volt, mint a negatív, függetlenül attól, hogy milyen arányban álltak egymással. A kevesebb néha több. Nagyon fontos hogy megértsd: a vonzalom mindig működik. Lehet szó magasztos erőről, hívhatod sorsnak, nevezheted bárminek. Az ahogy érzed magad, hatalmas befolyással van arra, hogy mi történik veled, milyen események zajlanak körülötted. Inkább, hogy milyen eseményeknek engedsz. Ha jól érzed magad reggel amikor felkelsz, folytatódhat rosszul a napod, de ha nem hagysz nekik teret, pozítívan folytatódik a cselekmény. Vonzalom alatt nem egy emberhez való vonzódást értek. Azt a vonzalmat amit te adsz ki magadból. Egy mágnes vagy. Hunyd be a szemed, képzeld azt hogy rendelkezel mindennel ami szükséges ahhoz, hogy megteremtsd azt a békét a belsődben, ami kielégíti az igényeidet. Szexelhetsz ha közben azt érzed hogy megerőszakolnak. Ehetsz almát ha napraforgót kívánsz. Döntések sorozata amik olyan impulzusokat bocsátanak mi amit következményeknek hívnak konyhanyelven.

Néha kis pondró vagyok. Érzem a gravitációt, érzem a légkört, érzem az embereket. Nehéz ezt megfogalmazni, pondró a rengetegben. Ha végignézzük a világegyetemet, és sorra vesszük a bolygókat amiket már felfedeztek, kiderül hogy a Föld amelyen élünk egy pont, egy homokszem a nagy várban. Dicsőítjük önnön nagyságunkat, a végtelen fogalmát kódoltuk egyesekre és nullákra, mert az elménk képtelen lenne felfogni a valóságot. Nincs rá szó. Nincs rá mérték. Kis pondró vagyok néha, aki felfogja a sokaságot. De csak egy pillanatra. Aztán elfog a hétköznapok sivár világa, amelyet elfogadtunk magunk körül, mert nem tudunk vagy nem akarunk tenni ellene. Pedig tehetnénk. Mondják is hogy mindenki a maga sorsa kovácsa. Jó lenne ha idővel belátnánk és elfogadnánk, nem pedig a kifogások keresésére fordítanánk azt a bizonyos drága időnket. Miért fontos ez?

Azért, mert az idő az egyetlen mértékegység, ami bizonyítja azt, hogy mit tettünk vagy mit nem tettünk meg az életünk során. Az idő egyre fogy. Tik-tak.

Az utóbbi időben elkezdtem rajzolni. Nem tudom milyen mozim van rajta, nem tudom miért. Egyszerűen terápiát látok benne, van aki éppen textil szaloncukrokat gyárt, van aki takarít, van aki olvas. Egyéni kezelési módszernek is mondhatjuk. Gyógyít az elmének és a léleknek is. Kiürülök olyankor. Nem foglalkoztat a telefonszámlám, nem foglalkoztat hogy a főnököm mennyire idióta, vagy az hogy milyen kriminális a szerelmi èletem. Rajz közben szarok a világra. Szarok az emberekre. És szarok magamra is.

Nem szeretem a jókodó polyácákat, akik próbálják megmondani hogy mit tegyél krízishelyzetben, ahelyett hogy inkább az legyen a cél, hogy jó útra terelődjenek.”  Tedd ide, tedd oda fizesd be. ” Nem erre gondolok. Hanem azokra a primitív és kicsinyes dolgokra, amiket minket, embereket emberré tesznek. Ne próbálja meg nekem senki sem beadni azt, hogy ez baromság. Minden embernek kell hogy legyen egy vágya, álma, fantáziája. Kell hogy legyen félelme, kételye vagy titkolnivalója. Aki mást mond az hazudik, de nagyon. Az érzelmek minden emberben meg vannak. A közömbösség, a szarkazmus is ebbe tartozik. Azon tulajdonságok közé,amelyeket arra használunk hogy elrejtsünk vele valamely érzelmet. Düh, szerelem, kétségbeesés, idegesség, leggyakrabban félelem.

Ezek az emberek félnek. Félnek maguktól. Korábbi rossz érzést vagy rossz végeredményt kiváltó folyamatokhoz társítják a jelenben folyó, azonos tematikájú cselekedetik végeredményeit. Fincsi mi? A napokban sok olyan emberrel találkoztam akik ugyan féltek, lehet nem maguktól, de nem adtak hangot érzelmeiknek. Ez olyan mintha éheztetnéd magad napokig,  majd a gyomorsav elkezdené lebontani a gyomrodat. A biológia tudásomat pallérozni kellene, tudom, de érthető mire gondolok. Ha a lélek nem kapja meg a szükséges képzést, akkor meghal, felemészti saját magát. Ne félj hangot adni, ne félj kimondani.

Ritka az, hogy szembe fordul a démonaival és befákkol nekik egy nagyot. Az az igazi bátorság. Rendkívül nehéz, de nem lehetetlen. Segítséget mindenki kap, segítség mindenkinek jár. Viszont más nem csinálja meg helyetted. Találd meg magad képes vagy rá!

Nagy szavak de kurva egyszerűek. NYISD KI A SZÁD NYUSZIKÁM, NE FÉLJ.

Padlón, századszor is. Már úgy ismerem a talajt a lábam alatt, hogy a fogam között is azt ropogtatom. Elfog az önutálat, a sivárság. Üres voltam. Luxus ezt megengedni magadnak, hiszen hosszútávon oly következményei lehetnek, amelyet egy életen át megjárhatsz. Egyre mélyebb és mélyebb periódusokba sodrod magad, majd visszanèzel magadra és csodálkozva kérdezheted a tükörképedtől, hogy ez meg ki? Saját magad foglya vagy. Nálad a kulcs de nem adod oda magadnak, nem hagysz esélyt a szökésre. Mondván a belső hang, jó helyen vagy te ott bent a tömlöcben. Hiába győzködöd magad, hogy de jobb odakint, fény és napfény éri arcodat, csak megrázod a fejed. Tagadsz. Örök tagadásban élsz. Az utasod, akit nem tudsz lerázni, mivel 7/24ben beszél hozzád, győzköd és elhiteti veled hogy nem érsz semmit, senki vagy, nem vagy képes semmire. Rámutat a hiányosságaidra, amikkel te eleve tisztában vagy. A különbség az, hogy ő nem fogadja ezeket el. Tűröd és hallgatod, mert megbénít a kijelentéseivel. Kattogsz, mert nem tudsz tenni ellene.

Kerekedj felül! Van ellenszere. Ha felállsz és otthagyod a picsába. Dumáljon másnak. El kell hagynod, terrorban tart, elnyom. Nevess az arcába! Okosabbnak kell lenni, mert makacs és nem fog elmenni. Sosem tart vissza fizikailag, csak a mentális visszatartást uralja. Ezért menj el Te. Van kezed van lábad. Használd! Fuss szaladj élj, minthogy őt hallgasd. Hagyd el őt. Olyan ez, mint a rossz kapcsolat. Hagyd el a démonaidat tudatosan. Egyedül 1 ember tud segíteni Rajtad. De az nem én vagyok.

Létezem. De lélegzem is? Felkelve, fáradtabban mint ahogy lefeküdtem. Létezik ilyen? 49-50 órák ébrenlétben. Erről szól az életem. Nem azért, mert sokat dolgozom. Vagy a munkám elvárja azt tőlem, hogy ilyen bioritmus szerint létezzem. Ó, nem. Egyszerűen álmatlan. Erre mondják, hogy aki sokat alszik, keveset él. Üzenem nekik, hogy nem tudom honnan vették ezt a szarságot? Bármit megadnék, hogy egy normális nyugodt alvásban legyen részem. De sajnos ettől a magas szintől nagyon messze leledzem. Járnak a gondolatok a fejemben, kattogok. A jövőn, a múlton. Leállok és nem haladok sehova. Átgondolom a kapcsolataimat a barátaimmal, akik elviselnek szerencsére, a családommal akik kénytelenek elviselni, a szerelmi életemet, amit elviselek, és a munkámat amit nem viselek el. Mind csak ostoba fecsegés. Ostoba gondolatok. Vagy mégsem?

Már 25 órája ébren. Nem jön álom a szememre, vagyis jönne, viszont nem hagyom. Nem hagyhatom érvényesülni. Még annyi minden van amit tennem kell. Mosogatni, számlát fizetni, lenni. Viszont jóformán, csak annyi marad az ébrenlétből, hogy vegetatív állapotban fekszem az ágyamon, és meditálok az élet dolgain. Miért? Ki? Hogyan? Csupa primitív kérdés, amik számomra fontosak. Folyamatos agyalás. Néha olyan megmagyarázhatatlan dolgok jutnak eszembe a világegyetem végtelenségétől kezdve a szójaszósz szójaízének miértségéig, hogy az az utazás fájdalmasan megterhelő. De nem vagyok egyedül. Az életem olyan szakaszába érkeztem, amikor az új emberek megismerésével örömet szerzek magamnak. Oltódó antiszocializáció. Lélegzem. Mennyivel könnyebb úgy élni, hogy mosolyogsz. Mások visszamosolyognak akkor rád. Nem maszlag. Próbáld ki, mennyivel felszabadultabb és vidámabb leszel. Jobb a sötét szobában lenni, kalitkába zárva nézni magad a tükörben, és azt kérdezni magadtól, hogy mi a baj veled? Sajnálkozni lehet. Sajnálkozni könnyű. Hibákat mindig el fogsz követni az életben, azért mert ember vagy. Attól függ, hogy mennyire tudod a számodra legmegfelelőbben kezelni a helyzetet. Vagy eltapos, és nem tudod feldolgozni, vagy felülemelkedsz. Felkelni a földről, az az igazi kihívás. Megbántottak? Viseld el. Megaláztak? Nevess. De soha ne hagyd, hogy legyűrjön. Fájt, fáj és fájni fog. De tudd hogy erős vagy. Sokkal többre vagy képes, mint amit hiszel magadról. Sokkal többre. És erről csak még fogalmad sincs. Használd ki a maximális kapacitást, és feszegesd a határaidat. Ekkor van értelme. Könnyebb azt mondani, hogy nincs kedvem, vagy hogy én ezt nem tudom. És visszaülsz a székbe. Rúgd magad seggbe. “Ha elsőre semmi, az még semmi. ”

Mindig tudsz jobbat. Szeresd önmagad, szeresd a barátaid. Használj egy szűrőt, és csak olyan embereknek add ki magad, akik fent akadnak. Tartsd közel őket magadhoz. Akiért megéri küzdeni, hazudni, jelen lenni, bármit megtenni. Aki pedig rád se veszi a telefont, rád se nyitja az ajtót. Rád se hederít. Nem kellenek szuperlatívuszok, csak a színtiszta egyszerűség, az élet szeretete, és akkor baj nem érhet. Mert azok akik kellenek, ott állnak mellettem. Ennél jobb érzés nincs. De nem is kell.

– Szóval összegezve akkor jól telt a randevú. Örülök, hogy végre van egy kis pozitivitás az életében, Anna. – mondta a pszichológusnő, a papírjára közben jegyzetelt valamit, én meg egyre kényelmesebben éreztem magam a társaságában. Nem volt az a kezdeti feszélyezettség, ami jellemezte a találkozóinkat, elvégre már ez a második hét, hogy ide járok. Fejlődőképes vagyok.
– Igen, jó volt. Örülök a fejleményeknek, meg tudja…hogy kezdenek kíváncsiak lenni a málnásomra. Mármint…mármint érti, hogy értem Doktor nő!
– Látja a falon azt a papírt? – mutatott az oklevelére, amit a mesterképzése után kapott. Bekeretezve, fényesen csillogott a fényben az üvegborítás is. – Maga szerint mire kaptam? Igen, értem, hogy érti.
– Akkor…akkor jó. – kicsit zavarba jöttem, a tekintetem a padlótól a plafonig terjedt egy függőleges vonalban. A doktornőre rá sem mertem nézni. A feszélyezettség elmúlt, de még mindig kattant voltam attól, hogy ide kell járnom. – De tudom…valahogy érzem, hogy ez nem lesz hosszú életű kapcsolat. – valahogy kijött belőlem. Már hosszú ideje éreztem, hogy nem állok készen egy új kapcsolatra, de mamám is mindig megmondta, hogy egy függőséget úgy küzdhetsz le, ha felváltod egy másik függőséggel. Jelen esetben egyik pasit kellene felváltanom egy másikkal.
– Miért gondolja ezt? – kétkedve kapta fel a fejét, riadt volt a tekintete – elvégre jól szituált, kedves és józan életű férfi Péter. Legalább is, így értelmeztem, ahogy levettem a szavaiból. A józan ész mellette szól. De…de talán a szíve nem.
Rátapintott a lényegre. Itt volt elásva a kutya. Igen. Hiába voltam testben jelen a vacsoránál, hiába volt minden szuperhepi és élvezetes, valahogy a fejem meg a gondolataim máshol voltak. Mással voltak.
– Anna?
– Igen…igen itt vagyok, csak…hallottam hogy mit mondott, csak elgondolkoztam. – enyhe erőltetett mosolyt gyűrtem az arcomra. Nem tellett többre.
– Kin gondolkozott?
– Ööö…ööö senkin doktornő, csak…senkin. Ne nézzen így, tudom, hogy tiltott gyümölcsről van szó, és teljesen helytelen az amit érzek.
– Bármiről is beszéljen, ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy túl sokat áruljon el arról, amiről én túl keveset tudok, Anna. Elfelejti, hogy azért kapom a fizetésem, hogy nyugodt fejjel térjen aludni. Plusz a női kíváncsiság bennem is bennem van, szóval meséljen nyugodtan, mert a négy fal és a két fülemen kívül a dolgok bent maradnak. Elég zavarosnak tűnik. Ki az oka?
Nem mertem megszólalni. Erről még senkinek nem mertem beszélni. Egyedül voltam a dologgal, azzal a rossz és helytelen dologgal, amit el készültem mondani. A doktornő csak kérdőn nézett rám, de a szemében megértés és segítőkészséget láttam.
– Ez a dolog – a szívem a torkomban dobogott – nagyon helytelen. Van…van valaki az életemben, aki …aki nagyon fontos nekem. Egy fiú. Egy férfi igazából.
– Hol itt a probléma? Teljesen rendben van, ha valakinek a személye fontos számunkra.
– Többet akarok tőle.
– Ezzel sincs gond, Anna. Csak öntse szavakba az érzéseit, és mondja el neki. Álljon elé, és mondja, hogy kiskomám, köllesz’!
– Doktornő, nem érti…nem érti a dolgot. Ezzel a férfivel minden volt, amit el lehet képzelni, és nem mostanában kezdődött a románcunk…vagy minek lehet nevezni. Viszont – ráztam a fejem, annyira el akarom mondani – ennek a férfinek már van valakije. Foglalt. Tiltott gyümölcs, Doktornő!
Csend. Mély lélegzet, és kifúj. A doktornő szája mosolyra húzódott, levette a szemüvegét, és rám nézett.
– Anna, azt kell mondjam, hogy ez a gyűrűs történet a kezdet ahhoz, hogy végre megnyíljon nekem. Jobban fogja élvezni mesélni, mint a Gyűrűk urát olvasni.

– Csak utánad. – mondta Peti és előreengedett az ajtóban. Egy kellemes étterembe vitt el, romantikus megvilágítás, és közepes árkategória jellemezte a helyet. Szerda este volt, nem volt se tömve, se pangva. Egy ablak melletti asztalhoz ültünk le, virított a foglalt felirat. Semmit nem bíz ezek szerint a véletlenre. Ez ijesztő jel. Ne idegeskedj, csak lazán, tudod!

– Igazán szép vagy ma este. – bókolt, pirultam. Köszi mama, hogy mégsem hagytad a melegítő és dzseki kombót!

– Köszönöm. – mondtam, majd leültem az asztalhoz, a kabátomat közben igazgattam  a karfán. – Igazán kellemes helynek tűnik.

– Ez egy droglabor, csak jól álcázzák. Csúnya és piszkoa ügyek folynak itt.

– Remek, akkor desszert gyanánt kapunk egy spanglival is? – mosolyogtam.

– Bármit, amit akarsz. – negédesen fogadta a kérdésem. Most titkon azt hiszi, hogy drogos vagyok?

– Csak…csak vicceltem. Nem…nem vagyok drogos, mármint egyszer persze volt egy ferde éjszaka, akkor kipróbáltam, de ez csak egyszer volt, régen volt. Jó bevallom, emiatt kezdtem el cigizni is, mert jó volt, az a huhh de laza vagyok érzés, de semmi komolyabb – fogd már be!!!

Peti velem szemben ült, rá sem mertem nézni a sok faszság után, amit beszéltem. Még csak azt kellett volna elmondani neki, hogy néha pszichomókushoz járok a depresszióm, az önértékelési problémáim és a mazochista hajlamaim miatt. Peti csak nézett, de amikor felnéztem még ott ült.

– Ott az ajtó, azt hittem….azt hittem már nem vagy itt, mire befogom.

– Nem akarod, hogy itt maradjak? Szerintem aranyos volt a mondókád. – nevetett.

– Szóval ovis vagyok?

– Nem, cuncimókus vagy. – úgy nézett rám, mint egy hülyére. – egy szóval sem mondtam, hogy olyan vagy mint egy ovis. Ne forgasd ki a szavaimat. Mindenáron nem kell elmarnod. Ha majd nagyon bolond leszel, úgyse leszek itt. De egyelőre aranyos ovis cuncimókus vagy.

Egy zavart pillantással nyugtáztam. Őszintén szólva nagyon tetszik a srác. Nagyon tetszik. Csak még mindig nem tudom összerakni, hogy egy ilyen helyes, kedves “magos” fiatalember mit akar egy…vagyis tőlem. Ő 9-es én meg laza 5,72 százados. Közben megérkezett a pincér is, leadtuk a rendelést. Ő halat én csülköt rendeltem pékné módra. Elment a pincér majd nagy mosollyal nézett rám.

– Jó választás.

– Igen, tudom. De persze biztos nem olyan mint Mamszié. Az övé után olyan a szád, mint azé, amit megettél. Egyszerűen fenséges.

– Csak addig mondd, amíg nem ettél az én főztömből.

Fent hagytam a labdát. Nem akartam leütni, úgy éreztem így elegánsabb. Az este további részében az ételekről, utazásról, kamionokról és az Oscar-díjátadóról beszélgettünk. Nem esett szó családról, munkáról, pénzről a szó. Semmi klisé, csak mi. Vevő volt a malac poénjaimra is, piros pont neki. Főleg amikor a Honolulu-Kamcsatka viccet meséltem. Félnyelt egy szálkát jókedvében. Tökéletlenül tökéletes volt az este.

– Peti, köszönök mindent. – kezet nyújtottam neki, amit nem tudott mire vélni, de elfogadta. Bolond, inkább a szádat nyújtsd Te Céda!

– Én köszönöm- válaszolta, majd sokat sejtetően nézett a kandelláber fényében.

– Okkal nézed a számat? – kérdeztem. – morcsos vagyok?

– Csak egy pillanatra fogd már be, édes Anna! – közelebb hajolt, majd átestünk egy intenzív mandulavizsgálaton.

– Kincsem, egyet jegyezz meg, soha ne menj férjhez! Mindenki mossa a maga ruháját, ne hagyd hogy kihasználjon ez a himpellér vagy mi a fene! – kezdte mamám a mondókáját, amikor elmeséltem neki, hogy randim lesz pincér Petivel.

– Mama, még nem volt semmi! – mindig előrébb jár az agya, mint a jelen. Sőt, mivel médium a jövőbe is lát. Lát engem eszement háziasszonyként, miközben nevelem a négy gyerekünket, miközben Peti kortyolgatja a sört, nézi a focimeccset, és a keze a gatyájában. Mamám amúgy nagy feminista ambíciókkal rendelkezik, elég sajtátos képe van a mai világról. Persze, ha nála vagyok a fő téma, hogy mi van velem és a pasikkal, mikor akarok kifogni egy rendes fütyköst, amikor Kata is elkísér, akkor sztereóban nyomatják, sőt az egyik húzza a másikat.

-Jajj kapcsolj át, kezdődik a Való világ – igen, sajnálom felvállalni, de mama nézi, sőt a legrosszabb, hogy engem is megfertőzött. Sietve felugrott a folyton sajgó derekával a székből, hogy a távirányítót a kezébe vegye. Az agyunk együtt rohasztása az általános tevékenység, ha mamához jövök tévét nézni.

A kurvák, ribancok és dzsigolók életét nyomon követő esélyegyenlőségi műsort Mama különféle kommentárokkal bővíti ki, amit most nem írnék le, mert nem szalonképes megnyilvánulások.

– Pici husom! Oszt mit veszel fel a randevúra? – fordult felém, miközben valami “Dorisz” veszekedett valami “Aureliosszal”.

– Nem nagyon terveztem kiöltözni, valami egyszerűt terveztem.

– Akkor hogy akarod megfogni? Hagyjál már, vegyed fel a legszebb ruhád! Ha kell, adok neked kölcsön – ajánlotta fel mama, majd előhozta a 70-es évek beli válltöméses egyhén beszürkült ruháját.

– Mama te mennyire követted a divatot az elmút 40 évben?

– Mamád picsáját, nem tetszik Gül? – kérdően és mosolygósan nézett rám. Ráztam a fejem zavartan, majd kullogva visszarakta a szekrénybe.

– Pedig ha tudnád hány férfiszívet dobogtattam meg ebben!  – mama visszaüt és tovább sasoltuk a tévét. – mielőtt majd mégy a randira lemeózlak. Hogy minden a helyén van-e.

– Oksi mama, majd hét fele visszajövök!

– Jól van, ùgyis akkor lesz az új epizód az Eva Lunából. Na de húzzad magad Gül, mert mindjárt kezdhetsz készülődni. De húzzál bugyit! Ne add magad könnyen. – kaján mosollyal jutalmaztam mamát.

– Nem fogom. – megállapítottam, hogy mama ismeri a dörgést.

– Na te sem lehetnél ennél nagyobb barom! Minek neked pszichológus, amikor itt vagyok én! Van két fülem, néha még figyelek is. – mondta a barátnőm, amikor elmeséltem hol jártam. Érződik a törődése és az egoizmusa is, de csak egy hangyányira. – Egy csésze kávé lesz meg…nem is tudom a lelki társamnak hozhatna egy Xanaxot.

– A lelki társ is szívesen inna inkább egy kávét, de valamelyikbe rakhat egy kis ciánt is. Meg ne mondja melyikbe, majd orosz rulettezünk egyet, kell egy kis izgalom. – a pincér kissé furcsán nyugtázta a rendelésünket a kávézóban, így sietve távozott is, biztosított minket, hogy öt percen megkapjuk a rendelésünket, de az egyszerűsített formában. Sima kávé két cukorral.

– Egész helyes volt a pincérfiúka! Kiszolgálhatna…egyszer kétszer. Na, most meg mi a baj? A pszichocsaj zombit csinál belőled, hótziher. Ráadásul még fizetsz is neki, hogy hallgasd a halandzsáját. Minden a gyermekkorra vezethető vissza, onnan ered mai létünk, de kérem folytassa. – ahogy próbálta imitálni a mimikájával és a gesztusaival a doktornőt nevetnem kellett.

– Akkor kedves professzor asszony, ha már ilyen horribilis összeget fizetek magának a kezelésért, maga fizeti a kávét. Nekem sem kell több. – válaszoltam vissza. Amúgy Kata mindig ezt csinálja. A barátom ezer éve, pedig tűz és víz vagyunk, de ha lelki gondjaim adódnak, mindig elkerüli, vagy elpoénkodja a dolgot. Nem tettem még szóvá, valahogy elfogadtam, hogy ő ilyen. Viszont a másik oldalon egyedül maradtam a problémáimmal és a gondolataimmal. Egyedül, sajnos még magányosan is. Vannak akik erre azt mondják, hogy milyen barát az ilyen, de tudom részéről ez egy védekezési mechanizmus. Akármilyen erős és vidám, aminek mutatja magát, nem az, ami benne van. De a támaszom, semmi nem számít.

– Tessék a kávéjuk, egészségükre. – visszatért a pincérsrác az ébresztő kávénkkal, Kata persze nem bírta ki, hogy ne flörtöljön vele egy kicsit. Én meg szürke egér módjára kortyolgattam a kávémat. Még egy percig folyt az adok- kapok közöttük, a srác viszont nem volt vevő Katikám harsány és nyers stílusára. Finom ez a kávé!

– Na szép! Beszélek hozzá, ő meg téged bámul végig! Pedig mamám azt mondta, hogy használjam ki a lányokat! – mutatott a mellkasára, a pincérsrác pedig már másik asztalhoz sietett. – Figyelsz te rám?

– Nem bámult, rám sem nézett. – éreztem, hogy vörös a fejem. Mindig így reagálok, ha feljön a kinek tetszek téma. Úgy éreztem, nincs semmi olyan, ami tetszhetne egy fütykösösnek.

– Bolond vagy? Pedig igaz. Menj oda, hívd el valahova! – Kata teljesen felvillanyozódott. Szeretett kerítőt játszani. Főleg velem. Én voltam a hobbija. Mennyi van még ebből a kávéból?

– Na kérlek, olyan aranyos! Jé, most is téged figyel! – intett a fejével, önkénytelenül is hátranéztem. A pult mögül engem nézett. Tényleg engem nézett. Talán azt várja, hogy mikor hat a cián. Visszafordultam a kávémhoz, majd hitetlenkedve vettem észre mi van a csészém tányérján. A szalvétára felírt telefonszám. Kata nem vette észre, tovább folytatta a mondandóját. Mindig jót akar nekem. Imádom. Visszafordítottam a fejem, de a fiú eltűnt a pult mögül.

– … Szóval csak azt akarom mondani, hogy a libidódat elnézve, bízom benne, hogy nem vagy leszbikus. Már vagy fél éve hogy szakítottatok. Csak arra várom, hogy kezdj ki velem, de figyelmeztetlek, nálam zsákutcába fogsz jutni. – tértem vissza a gondolataimból. Tényleg aranyos fiú. Miért ne?

– Megyek fizetek! Inkább meghívlak! – váltottam témát. Kata észrevette eközben a telefonszámot, majd értenyùlt. Megnézte közelebbről, meglebegtette a levegőben a szalvétát, és egy kis pajzán vigyort engedett meg magának.

– Ó te még mennyit fogsz ezért fizetni! De bízom benne, hogy minden fillért meg fog érni! – kipirosodott arccal felálltam, hogy kiegyenlítsem a számlámat. Még ennyi izgalomtól is a szívem a torkomban dobogott. A srác éppen akkor tért vissza a pénztárhoz.

– Két ciános kávé, egy Xanax és egy randi lesz ugye? – kérdezte a srác, teljesen zavarba jöttem és csak bólogattam, mint a papagáj.