P.S.: Lávollak

Regisztráltam. Utolért az elkeseredett, intimitáshiányos, szánalmas, kiábrándult emberek végzete, ami a szociális viselkedés és ismerkedéskultúrát egérkattintásokra, lávokra, tetszikekre, flörtökre redukálja le. Elég elszomorító. A frissítő szellemi társalgás az eddig tapasztalt emberek kvalitása miatt zéró. Nem a nagyképűség mondatja velem. A társkereső oldalak teljes mértékben egy új világot nyitottak meg előttem. Megerősítették azt a meggyőződésemet, amely kimondja…dobpergés…hogy zsigerből utálom az embereket, és hogy a feminista nézeteim igenis helytállóak. Egy példa: az egyik kedves úr felhasználó elérhetővé tette azt számomra, hogy az ő testi aktusának kópiáit egy hölggyel megtekintsem. Ott jelezte a sarokban a kis fül, hogy bizony valaki azt akarja, hogy tekintsem meg. Gondoltam, hogy egy figyelemhiányos 20 éves srác azt akarja, hogy nézzem meg a közös képét a nyuszijával. Gyakorlatilag…ez is történt. Elméletileg pedig nem kell leírnom milyen tartalmú képekről volt szó. Tapasztalatom nem sok van, nem sokat konyítok a cyberszerelemhez. Jobb szeretem a hagyományos jó a segged kőkóla módszert.

Valahogy hajtott a kíváncsiság, hiúság is persze. Vajon mit gondolhatnak rólam mások? Minden embert, és főként minden önbizalom hiányos nőt egyaránt. Pofonegyszerű módon a legegyszerűbb társkeresőoldalt felkerestem, név, pár adat, regisztráció megerősítése, és mehet a buli. Körmömet lerágtam, miután a megfelelő profilképet beállítottam. Semmi cicoma, legegyszerűbb, nyaktól felfele mutat szigorúan szemöldökig, mert a frufrut csak előre illik még fésülni. Első látáskor nem dobunk oda mindent. Vártam. Vártam és hét perc elteltével megkaptam az első levelemet! A Nagy Ő írt nekem! Személyesen. Gondoltam, ha társkereső oldal, be is végeztetett, hiszen, ha jelentkezett, akkor ezek szerint megtaláltam az életem párját, akivel majd járni kezdünk, összeköltözünk, letelepszünk valami csendes környéken, és miután kipotyogtattam neki három gyereket, majd alkoholista lettem, ő pedig egy agresszív állat, elperlem tőle minden vagyonát, és gyerektartást is kell fizetnie. Idilli családmodell. Akár az enyém. Ezután a következő 8 órában 12 levél érkezett virtuális postaládácskámba. Frappánsabbnál frappánsabb, és nyelvhelyességi hibák esettanulmányaiként is értelmezhető levelek olvasása elgondolkodtatott. Volt aki tényleg normális módon, hagyományosan ismerkedni szerettek volna, voltak akik csak a külsőmet dicsőítő ódát írták le pár mondatban, de az abszolút kedvenc a levél, amelyben sterk02 felhasználó szimplán megkérdezte,hogy százezerért miben lennék benne. Tetszett a tökössége, és az hogy sziával kezdte a mondandóját, tehát tud köszönni. Abszolút levett a lábamról.

Konklúziók
Először is: jobb nő vagyok, mint gondoltam. Tény
Másodszor: nem szabad alábecsülnöm magam
Harmadszor: csak gyökereket fog ki az ember ilyen helyeken.

Gyerekkoromban anyukám, mamám és konkrétan az összes női rokonom túl korán állapodott meg, mostanra meg így “negyven fele megbolondulnak, nálunk ez úgy látszik családi vonás”. Hamar lekötik magukat, így nincs idejük arra, amire kellene hogy legyen. Fiatalnak lenni. A mostani kortársaim is hajszolnak valamit, de fogalmuk sincs mit. A legtöbb évfolyamtársam, osztálytársam már lebabázott, megállapodott és hogy őszintén megmondjam kurvára zavar. Nem a féltékenység mondatja velem, hanem a felháborodás, a düh és a szomorúság. Amikor nyomják az arcodba a dobos tortát.  Minél inkább tuszkolják bele a pofádba, és hiába kapadozol, hogy nem kell az a kurva torta, de ők nyomják, és nyomják. Akárhogy is hajtod a fejed, erőltetik. Nem az a lényeg, hogy le kell-e nyelned a falatot, hanem az a kellemetlen idő, amíg pörög a film a dobos tortáról, ami neked abszolút nem látszik annak. Mióta számít a konkrét révbe érésnek az, hogy család meg gyerek van a háznál? A társadalom és maga a szűk család is tudat alatt elvárja azt a normát az utódoktól, amit ő az utódok korában, fiatalként tett vagy tett volna. Zömében ez a tapasztalat. Idősként akarnak egy második közvetett fiatalkort, mivel nekik kimaradt a korai családalapítás miatt, később jönnek rá, hogy a szombat esti bebaszásoknak mekkora jelentőségük is lehet.

Hiszek a normális ismerkedési, terepfelmérési módszerekben, mint a személyes találkozó, a rándevú, az első csók és egyéb elsők. Nem gondolom, hogy ettől naiv romantikus lennék, csak optimista. Inkább leszek ilyen, mint olyan szánalmas barom, akiktől a leveleket kaptam. Ők feladták, vagy perverzek, vagy csak szimplán barmok, mindegy miért csinálják, miért töltenek fel egy portálra kompromittáló fényképeket, kiadják magukat, mielőtt valaki meghallgatta volna őket. Ismeretlenekkel viselkednek zéró tapintat és tisztelet nélkül, amit írásban is követendő példa lenne megadni a másik fél számára. Hol marad a kulturált ismerkedés, a romantika kiveszett a köztudatból, vagy én keresek rossz helyen?