Norciusz

Igazi álmatlanság

Egyszerűen eljutottam oda, hogy olyannyira nincs mit mondanom, hogy talán még kicsit el is vesztettem saját magam. Az elmúlt két hétben háromszor kezdtem neki egy épkézláb irománynak, de mindig abbahagytam, mert sehogy sem állt össze az, amit közvetíteni akarok. A gond persze az, hogy nincs mit közvetítenem jelenleg. Elvagyok a medremben, fizetem a számláimat, ápolom a kapcsolatokat a régi és új barátaimmal, miközben tanulom a kreszt, hol több, hol kevesebb sikerrel, mindeközben az utóbbi három nap maga volt a depresszióval azonos tudatállapot, amelynek csak a napsütés vetett véget ma reggel. Az érzés, amikor azt gondolod magadról, hogy egy jó nagydarab kaki vagy, csak fekszel az ágyadban, a legbugyutább romantikus filmeket nézed, ami mellé persze befér még egy X-men maraton is, mert rájöttél, hogy a laptopon az X-men mappában az eddig készült összes film benne van. Ez jelenti a napod fénypontját. Büszke vagy magadra, hogy megtaláltad ezt a mappát. 
Mindeközben Spotify-on felfedezed az összes új számot, amit eddig még nem hallottál, és a kedvenceddé válik az új Pitbull. Híreket már csak hírből sem olvasol, mert értelmetlennek látod a depressziós hangulatod miatt, hogy képben legyél az aktuálpolitikai és gazdasági hírekkel, mert úgyis vége az életednek. Legalább is ezt érzed. Teljes káosz. 

Kicsit bepunnyadsz. Az ablakon is el van húzva a sötétítőfüggöny, mivel a napfény bántja a szemed. Insomniád átcsap instant narkolepsziává, ami annyit tesz, hogy az ágyad és a szobád bármely részén képes vagy kényelembe helyezni magad, és elaludni. A mozgásigényed a szoba-konyha-mosdó Bermudában kimerül, és friss levegőt is csak akkor szippantasz, mikor rájössz, hogy majomketrec szag van a szobádban. Nincs kedved semmihez, és senkihez, a telefont is csak azért nézed meg, hogy megtudd mennyi időt vesztegettél el az életedből. És így írjon motiváló szövegeket egy ember? Egy író? Képmutatás, sőt inkább hazugság lenne az egész. Mint amikor valaki bort iszik és vizet prédikál. Ha egy ember elveszti a hitelességét, azt nagyon nehéz visszaszerezni. Nem is ez a jó kifejezés. Inkább, ha elveszti önmagát, nagyon nehéz magát kifejezni. Így ha nem képes egy megnyilvánulásra, azt nem is lehet erőltetni. Lehet, de nem ajánlott. Ilyenkor az ismert két út van. Tovább vesztegeted az életedből a drága perceket, vagy felkelsz. Nincs apelláta. A problémák így is, úgy is lesznek, voltak, és létezni fognak. Ezzel teljes az életünk. Ha nem lennének problémák, nem lenne mit megoldani, vagyis nem történne semmi. Legyen az pénz, emberi kapcsolat, vagy csak egy szimpla hiba. Erről nem is oly régen olvastam. 

Ha mondjuk elkövetsz egy hibát, tudod hogy hiba lesz, és miután elkövetted, megfogadod, hogy oké, Nóra, többet nem csinálsz ilyet. Elmondod magadnak, újra és újra. Fogod a fejed, hogy úristen mekkora….csacsi voltál. Úgy gondolod, meg is fogod tartani a fogadalmad. Nehogy azt hidd! A való életben, újra és újra el fogod követni ugyanazt a marhaságot. Nem kétszer vagy háromszor. Minimum hétszer. De ezt is csak azért, hogy biztos megbizonyosodj, oké…ez valóban hiba. Szóval hiába a fogadalom, ugyanaz marad a tényállás. Egy valami fog majd változni: te magad.

Amíg nem fogod fel,hogy az életben ahhoz,hogy bármi is változzon egy ember kell, mégpedig TE, addig ne várd a csodát. Én is ezt csináltam, jó pár évig. Mások terhére, másokat lehúzva lelkileg és fizikailag is. Borzasztó időszak így visszatekintve. Ma már azt mondhatom, hogy igen, egészségesebb vagyok. Látom a kis fényt, aminek segítségével elérhetem a hőn áhított változást, és nem csak azt képzelem, hogy kívülről látom magam. Testen belüli élmény, amit megélek, átélek és hasznosítani akarok. Megtalálom, és megtaláltam a hangom, amit oly sokáig kerestem. Már csak a tejfölös kupa kell ahhoz, hogy belekiáltsak, és a túloldalt meghallja valaki a madzagon átszűrődő zörejt. Legyen az írás, építés, tánc, zene, mechatronika. Bármi amivel foglalkozni akarsz. Mert a primitív emberi vágyaid tesznek azzá, ami vagy, és az embernek ez a legmagasabb szintje a preferenciájában: az önmegvalósítás. Ha ezt eléred, bármit megtehetsz. Bármit.

Ezért is tölt el büszkeséggel, és Titeket is töltsön el, mert a közhely nem közhely: nem az a lényeg, hogy hány ütést kapsz, és hányszor térsz ki előle, hanem az, hogy amikor a padlón vagy, fel tudsz-e állni, és tovább tudsz-e lépni. Azt hiszem ez Rocky vagy valami ilyesmi….De akkor is megmondta a frankót. Állj fel, ne sirasd a problémáidat, hanem igyekezz megoldani őket. Légy önálló, légy független, légy szabad. 

Hisz az új élet kopogtat az ajtódon. 

Szívja a cigarettát, egyre csak, míg a parázs az éjszaka fényében lehullik a végéről. Sokan mondják, hogy a dohányzás öl, ő azt vallja, hogy a pisztolyvég is. Megpöcköli és szívja tovább. Meg sem merek szólalni a közelében. Sohasem. A nagy csendben kint az udvaron csak a dohány percegése hallatszik. Fent tiszta az ég, a csillagok csak úgy fénylenek. Felfelé nézek, teljesen elmerengek a messzeségben, ilyenkor mindig eszembe jut, mekkora távolságból is sütnek azok a fények, és mekkora világosságot hoznak az én életembe.
– Akárhogy nézed őket, nem mozdulnak meg. – mondta ő, kissé cigarettarekedtes hangon. Kissé megmozdul a padon, új ülőhelyzetet véve fel.
– Nem is ezért nézem őket. – motyogtam neki, kissé félénken, lefele nézve szigorúan. A szemem sarkából láttam, hogy csak ránt egyet a vállán, és nem válaszolt. A cigaretta már rég elégett, de még tartja a kezében a csikket. Csak ül mellettem, szokás szerint, és egy jó szó sem hagyja el a száját. Nekem sosem. Véletlenül sem. Legutóbb, amikor kimenőt kaptam egy estére, és kisminkeltem az arcom, rúzsot raktam a számra nem tetszett neki. Megkérdezte, hogy mennyit fizetnek a bohócjelmezért, és hogy miért nem hordom a piros orrot a szerelésemhez. Kisírtam a szemem.

Akármennyire is undok velem, akármilyen is a természete, őt szeretem a legjobban. Ő az az ember, aki mindent tud rólam, és ő az az ember, akivel mindent megosztok, hiszen napi 24 órában vele vagyok. Ismer kívül belül, hogy hol van a legcsúnyább sebhely a testemen, hol a legcsikisebb pontom. Ezért is fáj az, amikor kritizál, és negatívan vélekedik rólam, vagy csalódik bennem. Mindig attól fáj a kritika és a rossz szó legjobban, akit a leginkább szeretsz. Minden egyes alkalommal.
– Örök álmodozó vagy. Ideje felébredned. Nincs már cseresznye a habos tortádra. Elfogyott. Vége. Így nem lesz belőled semmi.
– Én inkább ilyen maradnék – mondtam neki félénken. Ő csak kuncogott.
– Ha nem változol, elhagylak. Senki nem marad épeszű melletted.

Fájt. Mert rosszat mondott, fájt, mert igazat mondott. Évek óta vesztegetem az ő idejét, és az enyémet is. Tervezgetek, rajzolgatok, fontolgatok. Sosem teszek semmit. Picsát csinálok a számból, kijelentem, hogy márpedig az ég zöld. Majd felnézek, és nagyon nem az. Elvesztettem a szavahihetőségemet, elvesztettem az embereket, akiket szerettem, és a támogatásukat is, ami oly sokszor motivált a hullámok tetején a víz felszínén maradni. Nem maradt szinte senkim.
– Ne hagyj el. Kérlek.
– Nem tehetek mást. De te igen. A te kezedben van a döntés.
Neki volt igaza, és hallgatnom kellett rá. Hallgatnom kell rá, mert Ő Én vagyok.

A sérelmeinket nagyon nehéz túllépni. Tartja a mondás, hogy okos enged, szamár szenved, de sajnos ez közel sem olyan egyszerű, mint ahogy gondoljuk. Nem szeretjük, ha megsértik a büszkeségünket, ha hazudnak vagy becsapnak. Persze ez nem kívánságkosár. Senki nem szeret haragudni, vagy olyan személy lenni, akire haragszanak. Akkor vajon miért hazudunk? Félelemből, szégyenből, ármánykodásból? Miért találunk ki egy fiktív valóságot, egy fiktív tényt, és adjuk el úgy, jó esetben, hogy az érintett el is higgye a kijelentésünket? Véleményem szerint azért hazudunk, mert félünk döntéseink következményeitől, félünk attól, hogy rossz döntést hozunk, valamint magától a nagy betűs felelősségvállalástól is. De jó lenne ha felfognánk: sokkal nagyobb gyökerek és parasztok vagyunk, ha belehazudunk a másik ember pofájába. Mamáinknak házi feladat belehímezni ezt egy párnába vagy egy fali díszbe. Gyerekkorunkban is azt tanították, hogy hazudni nem szabad, sőt szerintem a Bibliában is van valami ilyesmi, no amekkora hittudománnyal rendelkezem, de biztos van benne ilyen kritérium, nem? Ha ennyire belénk plántálják, már szinte csecsemő korunk óta ezt a tanítást, akkor miért nem rögzül meg bennünk, mint egy önkénytelen reflex? Nem mondok hazugságot, mert hazudni bűn. Vagy mégsem?
Tanulmányok szerint naponta minimum háromszor mondunk valótlanságot. Ez azt jelenthet, hogy vagy párkapcsolatban élünk, és egy jó párkapcsolat alapja hazugságokon alapul, vagy éppen azt, hogy egyedül élünk, és próbálunk egy társat találni magunknak. Persze a randevúra már eleve úgy megyünk, hogy zoknival ki van tömve a melltartónk, vakolatnyi smink van rajtunk, mert pont aznap reggel kell kijönnie az állunkon egy óriási pattanáshaver, magassarkú, műköröm, beállított frizura. A tökéletesség illúziója és az illúzió hazugsága. Újabb ok okozati összefüggés, hogy miért is lódítunk. Imponálás, megtévesztés, manipulálás. Titkon örülünk annak, hogy másnak látszódhatunk, mint ami, másrészt pedig a kocsányon lógó szemek sem utolsóak naivitásunk és hiúságunk szempontjából. Ebből is látszódik, hogy sok indíték lehet arra, hogy hazudjunk. Kegyeletből, illemből, félelemből. Vajon a hazugság oka változtat-e a hazugság mivoltán? Másképp ítéljük-e meg az adott valótlanságot és azt a személyt, ha rájövünk miért is mondta ki a fals állítását? Vajon az ha nem mondom meg, hogy nem áll jól rajtad a ruha, jobb-e, mint nem elmondani azt hogy megcsaltam a párom? Egyesek szerint mérhető a hazugság mértéke, nem kilogrammban és nem darabszámra, hanem az alapján, hogy mennyire érint meg. Kissé vagy kibaszottul. No meg, hogy ki okozza nekünk, egy kedves vagy egy kegyetlen.
Ilyenkor pedig belénk hasít a tudat és a kétely, jobb-e a fájdalmas igazság, mint a finomkodó hazugság? Von-e a hazugság etikai értékéből, maga a tény, hogy nem létező az az állítás amit mondunk? Véleményem szerint nem. Én is hazudok, ahogy mindenki hazudik. Néha elfeledkezem a tényről, hogy mennyire szarul is esik az, ha nekem mondják a valótlanságot, és később rájövök az ellentettjére. Ennek ellenére én is tovább csinálom. Mert önző vagyok, mert én is tartok a következményektől, és a remény ott lebeg előttem: mi van, ha sosem derül ki? Sokan persze azzal a közhellyel nyugtatják a lelkiismeretüket, és a személyüket, hogy az igazság úgyis kiderül, meg hogy utolér a hazugságom. Ez egy hülyeség. Ma már elértünk egy olyan világba, ahol nem kell végzetes következményektől, ha hazudunk, így nincs is visszatartó erő, nem motivál semmi arra, hogy ne tegyük. Hammurappi törvénykönyvében is meg volt a szemet szemért, és az azonos alapú büntetés elve. Hazudni bűn volt. Ma már inkább az a bűn, ha nem hazudsz. Kevés az a réteg, aki használja a becsületességét. Ha elront valamit, elmondja kertelés nélkül. Én sem buzdítok senkit arra, hogy hazudjon, de ha van megalapozott oka rá, és nem tart a következményektől, miért ne?

Nagyon érdekes dolog a kémia. Sokan mondják, hogy vagy megvan a kémia két ember között, vagy nincs. Nem tudsz tenni, se ellene, se mellette. Olyan, mintha levágnád a csirke fejét, és elvárnád tőle, hogy kapirgáljon. Általánosságban nekem nincs bajom ezzel, nem tartom elítélendő dolognak azt, ha valaki iránt érzed azt a bizsergést, és teszel érte. Vagy ellene. Reggel ahogy jöttem hazafele a munkából a lehető legrövidebb utat próbáltam választani, de sajnos, mindig valaki tönymörgött előttem. Alapvetően nem szeretem, ha biciklizem és elém kerülnek, inkább lekanyarodok. Kikeveredtem a főutcára, és egy hosszú fekete hajú rövidnadrágos lány került elém, bögöly szemüvegben. Igazi finom falat. Én meg mögötte, 14 órás műszak után, szűk szemekkel, büdösen, hunyorogva veres hajjal tekertem, mint öreganyám. Nem szépen kerékpározom, megnéztem tükörben. Ahogy haladt előttem, az utca emberéből a fekete hajú démon olyan reakciókat váltott ki, amelyek nem kerülték el figyelmemet. Mind visszafordult, bámult, elterelte a figyelmét, hosszasan megfigyelt. Csorgott a nyáluk magyarul. Két dolog villant át az agyamon. Az egyik, hogy kiderült alapvetően ronda vagyok. Hiba volt levágni és befestetni a hajam, mivel sajnos alacsony kémiai hatást váltok ki az 50 és 65 év korosztályából, mivel csak ez a korosztály strázsál kint reggel nyolckor az utcán. Pedig azt hittem szép vagyok. A másik, hogy mit dönti el valamiről, vagy valakiről hogy attraktív vagy sem. Milyen darwini elv szerint választjuk ki a vonzó illetve a nem vonzó egyedeket? Arc,küllem, fenék, mell, csípő, magabiztosság? Mi az a mozgató rugó, ami valakit kiválasztatik?  A munkám során kapom halomra a bókokat. Nórika szép, Katika jó, Köszönöm Mónika…és néha még a nevemet is eltalálják. Tehát alapjában nincs bajom a külsőmmel. Mondjuk nem járnék magammal, de na. Tudom hova belőni magam. Amikor a hosszú fekete sukár csaj pedig bekerült elém, nem volt semmi baj. Akkor kezdett el zavarni, amikor nem engem bámultak. Bocs. Igenis. Nő vagyok. Mint nőnek, bármit is mondok, igenis szükségem van a figyelemre, nincs is annál nagyobb bók, minthogy az ellenkező nem füttyentéssel, vagy bámulással fejezi ki tetszését.

Egy egész iparág épült erre az emberi gyengeségre, vagy inkább gyenge pontra. Aki azt mondja, hogy a külső nem számít, az vagy kövér, vagy pedig valamilyen bőrhibája van. Ezzel próbálják nyugtatni a saját lelkiismeretüket, hogy azért találnak majd egy Tökjólmegfelel urat, aki minden szombaton a sarki kocsmában van, de legalább van TB-je. Alkalmanként 1-2000 forintot költünk arckrémekre vagy ránctalanítókra, akár legyen szó egy Lidl-ben vásárolt krémről. Csak a tudat, hogy talán tettünk azért, hogy egy kicsit letagadhassunk a korunkból. Szánalmas dolog, igen…ránctalanítót kenni az arcukra, míg közben dohányzunk, fehér kenyeret eszünk, alkoholt iszunk, és éjszaka dolgozunk. “Tyúkhús leves a léleknek”. Megteszünk mindent, hogy külsőleg egy bizonyos sztereotíp módon megfeleljünk annak az ideálnak, amit magunkból maximálisan ki tudunk hozni. Az vékony őrület alábbhagyott, helyette felváltotta a műnő ideál megtestesítése. A hétvégén kiszolgálni és kisegíteni voltam egy sörözőben. Egy lány odajött, kikérte a rendelését. Nem volt az a tipikus szépség, sőt kifejezetten kövérnek számított. Műszempilla, műköröm, hosszú póthaj. Próbált másnak látszani, mint ami. Egy túlsúlyos, gátlásokkal küszködő fiatal hölgy.

Nem rosszindulatból, de a nők felfoghatnák, hogy a cica nadrág nem sima nadrág, és az alapozó nem eltünteti a bőrhibákat, csak elfedi azokat. Köszönjük társadalom.

2015-07-01 Szerda

Kicsit rossz napom van ma, az imént volt itt a végrehajtó úr. Beigazolódott, amitől tartottam. Kilakoltatnak. Sajnos a család akié a lakás, amiben jelenleg a nyomorúságos napjaimat tengetem, el akarja adni a seggem alól a szép kis garzonomat. Idézőjelesen a birtokos jelző. Nem azt sajnálom, hogy kilakoltatnak, hanem magát az egész lakást. 8 év alatt, amióta itt lakom, sikerült minden saját szájízem szerint kialakítani a kis birodalmamban. Még a plafonon levő viszkis töltelékű bonbon maradékát is imádom, és akárhányszor felnézek, mindig eszembe jut az a karácsonyi este. Egyszerűen szopok. Állandóan. A fasz rossz oldalán vagyok, és nem élvezem kicsit sem. A fizetésemre is tiltás került, a munkamorálom egyszerűen elmarad attól, amit nyújtani tudok. Viszont ma túrós tésztát főzök, szóval ez öröm az ürömben.

2015-07-08 Szerda

Randim lesz. Elgondolkodtam azon, hogy vajon az ilyen első találkozásnál mit is vesznek észre az emberek? Mi vonz a másikban, mi az ami miatt valakivel másodjára is találkozunk. Egy illat, egy nézés, egy vélemény? Honnan tudja az ember, hogy meg van-e a kémia vagy sincs? Nem kell ezen agyalni. Az ember tudja, ha megvan és kész. Még ha esetleg izomkolosszus is az alany, de ha nem lehet vele egy jót elbeszélgetni, akár legyen az a paprikás krumpli elkészítése, az egész fabatkát sem ér. Vajon mi az a fabatka?

2015-07-09 Csütörtök

Meghívott, komolyan mindenre meghívott. Ital, étel…minden. Szép, szépnek szép. Vonzó, vonzónak vonzó. Van kocsi, van lakás. De semmit sem mozgatott meg bennem. Kellett nekem kiöltözni! Az első állomás egy cukrászda volt. Finom volt a választék. Hiába szajkóztam, hogy kávézok csak, ő erőltette az édességet. Végre egy férfi aki hizlalni akar. 10/10. A kezdeti feszengés persze belengte a termet, hiszen egy vakrandiról beszélünk. Szép karóra, csillogó szemek, ápolt körmök. Francba, én még le se mostam a lepattogzott lakkot a lábamról. Francba. Nem baj, majd gyorsan sétálok. Hülye…hülye szandál, hülye nyár.
Miután beszélgettünk, vagyis….beszélt, a nagy semmiről, rájöttem, ha egy rossz élménnyé teszem neki az egészet, így nem kell a legközelebbi találkozást megbeszélni, hisz ha ellenszenvet, vagy ellenérzést váltok ki, tiszta lelkiismerettel térhetek nyugovóra. Cigi elő, pöfékel. Két hete egy szálat se szívtam. Még ha be is szédültem az első két slukktól, a haza megkövetelte, hogy a “társadalom” szemében ronda legyek, hisz a ronda nem attraktív. Csak annak persze, aki ismeri a rondát, de egy ronda nővel nem áll szóba senki. Fokozatosan váltam a szemében hattyúból kacsává. Az összeg részeg, aljasodási ivó történetem elmeséltem. Leromboltam a rólam alkotott csodás kislány képét egy kevésbé vonzó nő képévé. A legnagyobb alakításom. Köszönöm köszönöm. Persze a kötelező körhöz tartozik az, hogy elbúcsúzáskor puszi-puszi, majd a következő találkozás lehetősége is fent áll. (SPOILER: azóta sem keresett. Mission Completed)

2015-07-12 Vasárnap

Punnyadok. A kis köcsög nem keresett. Pedig ilyen szuper csajt, mint én? Megszakad a szíve. Lehet túl dögös voltam, mindig ez a baj. A szépség micsoda átok! Istenem, miért adtál ily hatalmat a kezembe?! A külsőm szívesség a társadalom számára. Súlyzóznom is kéne. Van egy pattanás is az arcomon. Na, mondjuk nem látható helyen, mivel a szemöldököm sűrű erdejében sikerült egy fehér csomónak keletkeznie. Hogy kihúzzam a szőrt a tüszőből, fogtam egy szemöldökcsipeszt. Ez annyira briliánsra sikeredett, hogy a 35%-át sikerült kitépnem a helyéről. Szóval, remek, egyszerűen remek ez a vasárnap.

2015-07.15 Szerda.

Tervezés….tervezés….újratervezés…..
Új dolog ötlött a fejembe. Az önértékelésem, és a szummázásom azt eredményezte, hogy túllépjek a bántalmaimon, a gondolataimon, és olyan dolgokat csináljak, például felkeresni rég nem látott embereket, végre leülni és írni egy keveset, mert az utóbbi időben nem volt jellemző, amik azt eredményezték, hogy elmondhatom, büszke vagyok magamra. Büszke vagyok, mert meg mertem lépni, és nem bénított le a félelem vagy az ijedség. Higgyétek el, hogy sokkal többre vagytok képesek, mint amennyit mertek magatokról gondolni. Ez egy remek érzés, és ettől jól érzem magam.

Nem is tudom hol kezdjem. Egy egész kisregényt vagy esszét lehetne írni azokról a dolgokról, amik történtek körülöttem, körülöttünk a világban. Emberek jöttek, mentek; kapcsolatok értek véget vagy kezdődtek el; lehetőségekkel éltünk vagy éppen rosszul döntöttünk. Visszagondolva az elmúlt időszakra viszont meg kell hogy állapítsam egy momentumot sem bánok. Minden okkal történt, hiszem hogy minden eseménynek jelentősége lesz abban, hogy a jövőben egy adott szituációban referenciaként gondoljuk a ma tapasztalatára.

Egy biztos: én a mai napon ballábbal keltem fel. Mondjon akárki akármit, én hiszek a Karmában, én tudom hogy jelenleg a Karmám valamiért most kibaszottul nincs jóban velem. Egy ideje valamiért nem vagyok képes túllépni magamon, túllépni a bántalmaimon. Dolgok élnek bennem egy adott helyzetről, és folyton az jár a fejemben, hogy lehet másképp alakultak volna a dolgaim, ha kinyitom a szám és elmondom a véleményem. Sosem teszem, nem szokásom. Inkább hallgatok és figyelek. Jobb meghunyászkodni, és nem keveredni semmilyen összetűzésbe. Saját magadnak állítasz korlátokat, és határozod meg, hogy mi fér bele a komfortzónádba, és mi nem. Képzeletbeli határok mondják meg, hogy mit mondhatsz ki, mit mondhatsz el, mit tehetsz és mit nem. Miért nem merjük kimondani sokszor azt, amit gondolunk? Tartunk valamitől, attól, hogy megbánjuk, vagy attól, hogy aztán nem bírjuk magunkat elhallgattatni, és túl sokat mondanánk? Egy szabad és tökéletes világban persze következmények nélkül tennénk azt, és mondanánk ki a véleményünket ahogy szeretnénk. Nem játszanánk meg magunkat, ismerkedésnél nem tennénk úgy, mintha ugyanaz érdekelne minket, mint a partnerünket, csak azért, hogy kedvezőbb legyen a megítélése rólunk. Beszélek például egy főnök-beosztott viszonyról. A főnököm mond egy viccet, amitől a falra mászom, de mégis nevetek rajta, mert a kapcsolatunk minősége elvárja tőlem, hogy nevessek a hülye poénon. De hogy is várhatja el tőlem bárki is, hogy őszintén nevessek egy családos ember soviniszta viccein?
Beszélek például egy párkapcsolati szituációban, amikor az az elv érvényesül, ha magunkat nem tudjuk megváltoztatni, akkor változtassuk meg a párunkat. Alkalmazkodjon ő hozzánk, szeresse és tisztelje a hóbortjainkat, ő pedig hagyjon fel mindenféle idegesítő szokásával. Minden kompromisszum nélkül. Mintha aláíratnánk egy szerződést a másik féllel, ami nem a vagyon tárgyakról szólna, hanem arról, hogy melyik tulajdonságunkat kell hátra hagyni a párkapcsolat fejében. Kisemmizhetjük, de díjazhatjuk is a másikat. Legyen az az agresszivitás, vagy éppen legyen szó a körömrágásról.

Alapjában véve az ember nem változik. Mondják a sok maszlagot, hogy meg lehet változtatni az embert, de nem. Az egyén véleménye, látásmódja nem fog csodás módon megváltozni. A szokásait nem fogja elhagyni, sem módosítani. Benne is van a nevében: megszokás, hozzászokás. Önzőség, bujaság, hirtelen haragúság, dühösség. Ha alapvetően be vannak táplálva az emberbe ezek a dolgok, leplezni tudja azt, de elmúlni nem fog soha. Ha valaki ilyen, ilyen is marad. Semmilyen szerelem, semmilyen szituáció nem tudja azt kihozni belőle, hogy diszkvalifikálja ezen tulajdonságait. Viszont az emberekhez való viszonyait, a hozzáállását képes módosítani. Leginkább ezek is tudják pozitívvá vagy negatívvá “varázsolni” az ember közérzetét. Hol lakik, milyen a viszonya a szüleivel, hogy viselkedik a barátjaival, az emberekkel.

Ne adjunk teret a dühnek, a keseredettségnek, a szánalomnak. Poroljuk meg magunkat, keljünk fel az ágyból, tornázzunk, sétáljunk, vagy ami éppen akad. A negatív impulzusok mindig is jelen vannak a létünkben, kérdés, hogy hagyjuk, hogy hasson ránk, vagy belenevetünk a képébe és leszel szíves megmondani neki, hogy bekaphatja?

Kurva reggel van még. Biztos sokunknál előfordult a túlagyalási szindróma. Nemrégiben olvastam egy cikket erről a jelenségről, amikor a túlgondolkodás, a dolgok túlanalizálásának áldozataivá válunk. Egy adott szituációt, egy adott dolgot, személyt a végtelenségig kielemzünk, egyfajta Dokikos epizódjelenet zajlódik le a fejben, mindez végtelenítve, többszörös végkimenetelekkel. Az agy olyan csodálatos dolog, bárcsak mindenkinek lenne. Az elme túlpörög, ezáltal egy gerjesztett inszomniát idéz elő a páciensnél. Nem a legjobb, amikor egy adott szituációt újra és újra átgondolunk, hol rontottuk el, mi lett volna, ha konspirációk játszódik le bennünk. Az is lehet, hogy a történteken más már rég túllépett, vagy elfelejtett, de mégis mi, a múlt fogságában ragadunk, percekre, órákra, és nem meg az elfogadás, a beletörődés.
Hogy mégis miért van mindez? Fogalmam sincs, kurva idegesítő, kurva fárasztó, de megállíthatatlan.

Főleg ha valaki olyan emberből van, mint én. Ugyanaz a típus. Nemrégiben kaptam is egy rajongói levelet. Igen, nekem is lehet rajongóm. És hogy mi köze van a mondandómnak a témámhoz? Nagyjából semmi. Alig vártam, hogy megemlíthessem. A legszívmelengetőbb pillanat volt a “karrierem” során, amikor anyukámon kívül más is, kötelesség és kényszer nélkül megdicsért. Ezúton szeretnék, stílszerűen és anonim üzenni a kedves rajongómnak, hogy én is IMÁDLAK, ÖRÖK HÓDOLÓD SZERETŐD BARÁTOD, LELKI TÁRSAD Norciusz az Udvardiról. Nem tudok mit hozzátenni. A kedves rajongóm írói zsenialitásomról zengett csodás ódát, ily szépeket nem olvasott sosem. Mondanom sem kell, zsenialitásomat illetően bele sem tudok, és nem is merek belekötni csodás üzenetébe. Eleinte unszimpatikusnak tűnt írása, de végül meggyőzött érdemlegességéről. Biztosított azon hitemben, hogy egyszer majd felfedeznek, mint író, mint ember. Mondanom sem kell, úgy tisztelgek előtte, ahogy a legjobban tudok. Írok. Írok magamért, írok érte, írok minden egyes olyan karakterért, akik érdemesnek tartanak arra, hogy kitegyék a szemüket és az agyukat annak, amit én a képernyőre merészelek írni. Köszönöm kedves Rajongóm, TöbBET TItkon remélek Tőled! 

Túlagyalás. Sokkal rosszabb, mint az álmodozás. Az álmok során legalább egy saját kis kuckót ki tud alakítani magának az ember, túlagyalás során pedig még egy lakókocsiban sem érezhetné magát biztonságban senki. Meg amúgy is. A mai világban a reális, a szürreális és az irreális teljesen összefonódott és kialakult az, amit ma úgy hívunk, egyedüllét. Van hogy az álmodozásunk, a bátortalanságunk, és az egyszerű leszarom szindróma sokkal erősebb mint mi. Ahelyett hogy tennénk valamit, beletörődünk abba, ami van. A több nem feltétlenül jobb, egyszerűen csak több. Mind igaz és szép. Viszont ez nem cél. Aki többre vágyik, annak van célja. Lehet hogy elbukik, vagy leesik a lépcsőn, mint Madonna a BRIT Awards-on, viszont fel kell kelni, és szépen továbbcsinálni. Senki sem tudja olyan szinten seggbe rúgni magát, mint saját maga. A túlagyalással csak időt és embereket vesztünk. Nem leszünk többek, sőt még ugyanannyik sem. Fogyunk, és kevesebbek leszünk, testileg, mind lelkileg. Nem éri meg a kockázatot. Semmi pénzért.

Ha kell ragadjunk pennát, írjunk egy kedves embernek, írjunk magunknak egy levelet, amelyet akár 5-10 év elteltével elővehetünk, és elolvashatjuk, hogy a mostban, abban a reálisszürreálisirreális világban milyen csodásat üzentünk magunknak a jövőbe. Mert míg a mostban jelenleg levelet írok a jövőbeli énemnek és teszek azért, hogy jobb legyen, lehet Te még az ágyban fekszel, és a telefonodat bújva olvasol. Mivel nem így teszel, légy büszke magadra, és igenis tehetsz valamit. Tehetsz bármit, a korlátok és a félelmek csak a Te fejedben léteznek. A többi pedig kifogás.

Regisztráltam. Utolért az elkeseredett, intimitáshiányos, szánalmas, kiábrándult emberek végzete, ami a szociális viselkedés és ismerkedéskultúrát egérkattintásokra, lávokra, tetszikekre, flörtökre redukálja le. Elég elszomorító. A frissítő szellemi társalgás az eddig tapasztalt emberek kvalitása miatt zéró. Nem a nagyképűség mondatja velem. A társkereső oldalak teljes mértékben egy új világot nyitottak meg előttem. Megerősítették azt a meggyőződésemet, amely kimondja…dobpergés…hogy zsigerből utálom az embereket, és hogy a feminista nézeteim igenis helytállóak. Egy példa: az egyik kedves úr felhasználó elérhetővé tette azt számomra, hogy az ő testi aktusának kópiáit egy hölggyel megtekintsem. Ott jelezte a sarokban a kis fül, hogy bizony valaki azt akarja, hogy tekintsem meg. Gondoltam, hogy egy figyelemhiányos 20 éves srác azt akarja, hogy nézzem meg a közös képét a nyuszijával. Gyakorlatilag…ez is történt. Elméletileg pedig nem kell leírnom milyen tartalmú képekről volt szó. Tapasztalatom nem sok van, nem sokat konyítok a cyberszerelemhez. Jobb szeretem a hagyományos jó a segged kőkóla módszert.

Valahogy hajtott a kíváncsiság, hiúság is persze. Vajon mit gondolhatnak rólam mások? Minden embert, és főként minden önbizalom hiányos nőt egyaránt. Pofonegyszerű módon a legegyszerűbb társkeresőoldalt felkerestem, név, pár adat, regisztráció megerősítése, és mehet a buli. Körmömet lerágtam, miután a megfelelő profilképet beállítottam. Semmi cicoma, legegyszerűbb, nyaktól felfele mutat szigorúan szemöldökig, mert a frufrut csak előre illik még fésülni. Első látáskor nem dobunk oda mindent. Vártam. Vártam és hét perc elteltével megkaptam az első levelemet! A Nagy Ő írt nekem! Személyesen. Gondoltam, ha társkereső oldal, be is végeztetett, hiszen, ha jelentkezett, akkor ezek szerint megtaláltam az életem párját, akivel majd járni kezdünk, összeköltözünk, letelepszünk valami csendes környéken, és miután kipotyogtattam neki három gyereket, majd alkoholista lettem, ő pedig egy agresszív állat, elperlem tőle minden vagyonát, és gyerektartást is kell fizetnie. Idilli családmodell. Akár az enyém. Ezután a következő 8 órában 12 levél érkezett virtuális postaládácskámba. Frappánsabbnál frappánsabb, és nyelvhelyességi hibák esettanulmányaiként is értelmezhető levelek olvasása elgondolkodtatott. Volt aki tényleg normális módon, hagyományosan ismerkedni szerettek volna, voltak akik csak a külsőmet dicsőítő ódát írták le pár mondatban, de az abszolút kedvenc a levél, amelyben sterk02 felhasználó szimplán megkérdezte,hogy százezerért miben lennék benne. Tetszett a tökössége, és az hogy sziával kezdte a mondandóját, tehát tud köszönni. Abszolút levett a lábamról.

Konklúziók
Először is: jobb nő vagyok, mint gondoltam. Tény
Másodszor: nem szabad alábecsülnöm magam
Harmadszor: csak gyökereket fog ki az ember ilyen helyeken.

Gyerekkoromban anyukám, mamám és konkrétan az összes női rokonom túl korán állapodott meg, mostanra meg így “negyven fele megbolondulnak, nálunk ez úgy látszik családi vonás”. Hamar lekötik magukat, így nincs idejük arra, amire kellene hogy legyen. Fiatalnak lenni. A mostani kortársaim is hajszolnak valamit, de fogalmuk sincs mit. A legtöbb évfolyamtársam, osztálytársam már lebabázott, megállapodott és hogy őszintén megmondjam kurvára zavar. Nem a féltékenység mondatja velem, hanem a felháborodás, a düh és a szomorúság. Amikor nyomják az arcodba a dobos tortát.  Minél inkább tuszkolják bele a pofádba, és hiába kapadozol, hogy nem kell az a kurva torta, de ők nyomják, és nyomják. Akárhogy is hajtod a fejed, erőltetik. Nem az a lényeg, hogy le kell-e nyelned a falatot, hanem az a kellemetlen idő, amíg pörög a film a dobos tortáról, ami neked abszolút nem látszik annak. Mióta számít a konkrét révbe érésnek az, hogy család meg gyerek van a háznál? A társadalom és maga a szűk család is tudat alatt elvárja azt a normát az utódoktól, amit ő az utódok korában, fiatalként tett vagy tett volna. Zömében ez a tapasztalat. Idősként akarnak egy második közvetett fiatalkort, mivel nekik kimaradt a korai családalapítás miatt, később jönnek rá, hogy a szombat esti bebaszásoknak mekkora jelentőségük is lehet.

Hiszek a normális ismerkedési, terepfelmérési módszerekben, mint a személyes találkozó, a rándevú, az első csók és egyéb elsők. Nem gondolom, hogy ettől naiv romantikus lennék, csak optimista. Inkább leszek ilyen, mint olyan szánalmas barom, akiktől a leveleket kaptam. Ők feladták, vagy perverzek, vagy csak szimplán barmok, mindegy miért csinálják, miért töltenek fel egy portálra kompromittáló fényképeket, kiadják magukat, mielőtt valaki meghallgatta volna őket. Ismeretlenekkel viselkednek zéró tapintat és tisztelet nélkül, amit írásban is követendő példa lenne megadni a másik fél számára. Hol marad a kulturált ismerkedés, a romantika kiveszett a köztudatból, vagy én keresek rossz helyen?

Egy újabb vakbeletlen nap. Mivel igen…ridegül felszabdaltak, hogy eltávolítsanak egy újabb remekbe szabott darabot belőlem. A féregnyúlványomat. Sajnáltam is szerencsétlent. Kis kártékony, olyan mint a pók a sarokban, vagy egy csótány a lefolyóban. Tudod, hogy ott van, sok bajt nem csinál, de csak ne legyen már ott, mert csak a baj van vele. Nekem is így indult, kis szúrás itt, egy kis fájdalom ott, hipp-hopp sürgősségi, másnap reggel meg műtét. Elmondanám, hogy a magyar egészségügy egyetlen előnye amit az életemben tapasztaltam, az az a koktél, amit a farpofámba kaptam körülbelül fél órával a műtét előtt. Olyan csodás helyeken jártam ezzel a szerrel, amikről nem is álmodtam. Ezt úgy tudnám leginkább kifejezni: képzeld el a lehető legagresszívabb berugásodat. Megvan? Rendben. No ezt az élményt szorozd meg 4-gyel. Megszoroztad? Fantasztikus. Ezután az élményt spékeld meg azzal, hogy miután másnaposan felébredtél, a hasad három helyen fel van vágva, és úgy fekszel ott mezítelenül a kórteremben, mint egy darab hús. Persze rajtam kívül más emberek is jelen voltak, amikor kitoltak a műtőből. Furcsa, mivel minden egyes betegnél, elmondások szerint, más-más reakciót vált ki a koktél ébredéskor. Miután a 2 órás képszakadás után felébredtem, úgy bömböltem akár egy 4 éves, akit az apja megvert az övszíjjal, de emellett a szentimentális nővérem is rátett egy lapáttal. Ő 5 éves szinten sírt. Az illuminált hatás következtében, mielőtt betoltak felszabdalni, úgy integettem a többi betegnek akár Katalin hercegnő a turnéján, két sebésszel kikezdem, akik később jelezték, miután felépültem, hogy meglátogatnak a munkahelyemen, mindezek után, az enyhén túlsúlyos főorvos bejött megvizsgálni, hogy is állok műtét után, elkezdtem bizonygatni, hogy nagyon jó vagyok, koronázásképpen pedig megsimogattam a hasát. Mondanom sem kell, nem emlékszek semmire, ha mégis, mindent tagadok. Millió meg egy injekció és antibiotikum. Soha, még egy férfi sem volt képes ennyire levenni a lábamról.

Sajnos ez a megoldás nem mindig használható. Ha valami a szervezetünkben fáj, például a szívünk, átvitt értelemben vagy a lelkünk, nem él a szabály. Mentális és lelki gondok ellen nincs medicina. Másféle folyamatot igényel, ahol a szikék és az injekciók hasztalanok, pedig sokan szerintem inkább kapnánk egy kibaszott injekciót a seggünkbe, minthogy hónapokig emésszem magam egy pasas miatt. Vagy egy ribanc miatt. Nézőpont kérdése. Ugyanolyan szenvedéssel jár, néha még jobban is fáj, mint egy vakbélműtét. Léphet fel komplikáció, akár az én esetemben. Viszont a lábadozás ironikus módon egy műtétnél sokkal gyorsabb. Két hét és már futok a mezőn. Lelki esetben néha 2 év is kevés. Az egyetlen gyógyír az idő. Nem kell vény, nem kell kiváltani, mindenkinek van. Mindenkinek használ, persze nem azonos módon. Jobb híján ezzel nyugtatja magát az ember, ezzel nyugtatják mások. Lesz jobb! Ne add fel! Ennél lesznek sokkal nagyobb csapások az életedben, ne keseregj!

Ne hidd, hogy ezek sületlenségek. A legnagyobb fájdalma mindenkinek a saját maga fájdalma. Két fájdalmat értelmetlen és lehetetlen összehasonlítani. Nem vagyunk ugyanolyanok. “A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.” Nagyon igaz mondat. Megköveteli a létét, öröm nélkül nem is létezni, de így kerülünk egyensúlyba vele. A heg amit pedig hagy maga után, a nyoma annak, hogy éltünk. Bármilyen heget, sérülést szerzünk, emlékeztet, hogy vigyázz. Fájdalom nélkül, heg nélkül zéró lenne a túlélési esélyünk. Óva intjük magunkat, hogy következőleg nem csinálom ezt, másképp állok ahhoz. Ettől szép, ettől kerek.

2015.02.04.

Borongós reggelre ébredtem. Persze nem csak azért mert a függöny eltakarta a napsugarakat, hanem azért mert miután elhúztam a függönyt, megvilágosodtam és rájöttem hogy nem is süt a nap. Szomorúan visszabattyogtam az ágyba, és elkezdődött a reggeli leltáram. Az ilyen nyugodt reggeleken szeretek elmélkedni a világmindenségen, magamon, az elmúlt történéseken, és hogy mostanában miért kapok csak negatívat az univerzumtól. Az egészségem nem a régi. Kezdve a hányástól, hasmenéstől, a kapcsolataim megromlásáról, a felvételi stressztől, a leesett körmömig. Gondolkodom, erőteljesen, mint ahogy Micimackó töri a kobakját. Mit kezdjek magammal? Nem akarom megváltani az univerzumot, amúgy sem lenne türelme az embernek erre. Meg pénzem se. Rangsoroltam magamban azokat a dolgokat, amikre igenis érdemes időt szánnom. Amiből hosszútávon profitálhatok, akár teszem azt anyagilag is. Bárhogy és bármilyen formában is vettem górcső alá drága kis életem mozaikjait, ugyanoda jutottam. Az írás. Amit szerencsére ritkán űzök. Ez éltet. Ebben vagyok jó. Vagyis erről gondolom azt hogy jó vagyok benne.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki érzi a saját maga erényeit és azt hogy mi az ami miatt élcelődhetnek rajta. Továbbra is csak azt az álláspontot tudom erősíteni, hogy ha valamit nagyon akarsz, azt el tudod érni. Persze ehhez a tudathoz kell egy bizonyos nézővilág is. Azt kell tudatosítani, hogy minden akadály leküzdhető. Csupán kitartás kérdése. Hiszem, és lehet van aki naivnak tart emiatt, hogy a vonzás működik. Nem akarok író lenni, mert már az vagyok. Írok, rakom a betűket, szavakat, mondatokat egymás után. Nem nagy tudomány. Viszont az, hogy ezt mesteri szinten űzhessem, annál nagyobb kihívást jelent. Ha pilóta akarsz lenni, légy az. Ha rajongásig odavagy a gyermekekért, légy pedagógus. Szélsőséges példa tudom, de Woody Allen mondta egyszer egy interjúban, hogy ha felkelsz egy nap, és azt érzed, hogy meg akarsz ölni valakit, és el tudsz számolni a következményekkel és a bűntudattal, ha van benned. Akkor tedd meg. Leginkább ehhez tudnám hasonlítani az önmegvalósítás fogalmát. Amikor következmények, és félelem nélkül megteszed azt, amire igenis a lelki higiéniádnak szüksége van. Nem azért fürdesz, mert koszos vagy, épp azért hogy ne légy koszos. Tégy azért hogy önmagad légy, mert ha nem teszed, el fogsz veszni a rengetegben. Ne félj kiállni a színpadra, vagy teszem azt az orvosi rendelő várójában hülyét csinálni magadból. A vágyaidnak álmaidnak ne mondj nemet. Közhely de igaz. Sokkal jobb életminőséget tudhatsz magadénak. Egy esélyt adhatsz magadnak. Már a tudat is hatalmas hatást gyakorolhat rád. És ki tudja? Lehet még teszeni fog.