Szívja a cigarettát, egyre csak, míg a parázs az éjszaka fényében lehullik a végéről. Sokan mondják, hogy a dohányzás öl, ő azt vallja, hogy a pisztolyvég is. Megpöcköli és szívja tovább. Meg sem merek szólalni a közelében. Sohasem. A nagy csendben kint az udvaron csak a dohány percegése hallatszik. Fent tiszta az ég, a csillagok csak úgy fénylenek. Felfelé nézek, teljesen elmerengek a messzeségben, ilyenkor mindig eszembe jut, mekkora távolságból is sütnek azok a fények, és mekkora világosságot hoznak az én életembe.
– Akárhogy nézed őket, nem mozdulnak meg. – mondta ő, kissé cigarettarekedtes hangon. Kissé megmozdul a padon, új ülőhelyzetet véve fel.
– Nem is ezért nézem őket. – motyogtam neki, kissé félénken, lefele nézve szigorúan. A szemem sarkából láttam, hogy csak ránt egyet a vállán, és nem válaszolt. A cigaretta már rég elégett, de még tartja a kezében a csikket. Csak ül mellettem, szokás szerint, és egy jó szó sem hagyja el a száját. Nekem sosem. Véletlenül sem. Legutóbb, amikor kimenőt kaptam egy estére, és kisminkeltem az arcom, rúzsot raktam a számra nem tetszett neki. Megkérdezte, hogy mennyit fizetnek a bohócjelmezért, és hogy miért nem hordom a piros orrot a szerelésemhez. Kisírtam a szemem.
Akármennyire is undok velem, akármilyen is a természete, őt szeretem a legjobban. Ő az az ember, aki mindent tud rólam, és ő az az ember, akivel mindent megosztok, hiszen napi 24 órában vele vagyok. Ismer kívül belül, hogy hol van a legcsúnyább sebhely a testemen, hol a legcsikisebb pontom. Ezért is fáj az, amikor kritizál, és negatívan vélekedik rólam, vagy csalódik bennem. Mindig attól fáj a kritika és a rossz szó legjobban, akit a leginkább szeretsz. Minden egyes alkalommal.
– Örök álmodozó vagy. Ideje felébredned. Nincs már cseresznye a habos tortádra. Elfogyott. Vége. Így nem lesz belőled semmi.
– Én inkább ilyen maradnék – mondtam neki félénken. Ő csak kuncogott.
– Ha nem változol, elhagylak. Senki nem marad épeszű melletted.
Fájt. Mert rosszat mondott, fájt, mert igazat mondott. Évek óta vesztegetem az ő idejét, és az enyémet is. Tervezgetek, rajzolgatok, fontolgatok. Sosem teszek semmit. Picsát csinálok a számból, kijelentem, hogy márpedig az ég zöld. Majd felnézek, és nagyon nem az. Elvesztettem a szavahihetőségemet, elvesztettem az embereket, akiket szerettem, és a támogatásukat is, ami oly sokszor motivált a hullámok tetején a víz felszínén maradni. Nem maradt szinte senkim.
– Ne hagyj el. Kérlek.
– Nem tehetek mást. De te igen. A te kezedben van a döntés.
Neki volt igaza, és hallgatnom kellett rá. Hallgatnom kell rá, mert Ő Én vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: