A sérelmeinket nagyon nehéz túllépni. Tartja a mondás, hogy okos enged, szamár szenved, de sajnos ez közel sem olyan egyszerű, mint ahogy gondoljuk. Nem szeretjük, ha megsértik a büszkeségünket, ha hazudnak vagy becsapnak. Persze ez nem kívánságkosár. Senki nem szeret haragudni, vagy olyan személy lenni, akire haragszanak. Akkor vajon miért hazudunk? Félelemből, szégyenből, ármánykodásból? Miért találunk ki egy fiktív valóságot, egy fiktív tényt, és adjuk el úgy, jó esetben, hogy az érintett el is higgye a kijelentésünket? Véleményem szerint azért hazudunk, mert félünk döntéseink következményeitől, félünk attól, hogy rossz döntést hozunk, valamint magától a nagy betűs felelősségvállalástól is. De jó lenne ha felfognánk: sokkal nagyobb gyökerek és parasztok vagyunk, ha belehazudunk a másik ember pofájába. Mamáinknak házi feladat belehímezni ezt egy párnába vagy egy fali díszbe. Gyerekkorunkban is azt tanították, hogy hazudni nem szabad, sőt szerintem a Bibliában is van valami ilyesmi, no amekkora hittudománnyal rendelkezem, de biztos van benne ilyen kritérium, nem? Ha ennyire belénk plántálják, már szinte csecsemő korunk óta ezt a tanítást, akkor miért nem rögzül meg bennünk, mint egy önkénytelen reflex? Nem mondok hazugságot, mert hazudni bűn. Vagy mégsem?
Tanulmányok szerint naponta minimum háromszor mondunk valótlanságot. Ez azt jelenthet, hogy vagy párkapcsolatban élünk, és egy jó párkapcsolat alapja hazugságokon alapul, vagy éppen azt, hogy egyedül élünk, és próbálunk egy társat találni magunknak. Persze a randevúra már eleve úgy megyünk, hogy zoknival ki van tömve a melltartónk, vakolatnyi smink van rajtunk, mert pont aznap reggel kell kijönnie az állunkon egy óriási pattanáshaver, magassarkú, műköröm, beállított frizura. A tökéletesség illúziója és az illúzió hazugsága. Újabb ok okozati összefüggés, hogy miért is lódítunk. Imponálás, megtévesztés, manipulálás. Titkon örülünk annak, hogy másnak látszódhatunk, mint ami, másrészt pedig a kocsányon lógó szemek sem utolsóak naivitásunk és hiúságunk szempontjából. Ebből is látszódik, hogy sok indíték lehet arra, hogy hazudjunk. Kegyeletből, illemből, félelemből. Vajon a hazugság oka változtat-e a hazugság mivoltán? Másképp ítéljük-e meg az adott valótlanságot és azt a személyt, ha rájövünk miért is mondta ki a fals állítását? Vajon az ha nem mondom meg, hogy nem áll jól rajtad a ruha, jobb-e, mint nem elmondani azt hogy megcsaltam a párom? Egyesek szerint mérhető a hazugság mértéke, nem kilogrammban és nem darabszámra, hanem az alapján, hogy mennyire érint meg. Kissé vagy kibaszottul. No meg, hogy ki okozza nekünk, egy kedves vagy egy kegyetlen.
Ilyenkor pedig belénk hasít a tudat és a kétely, jobb-e a fájdalmas igazság, mint a finomkodó hazugság? Von-e a hazugság etikai értékéből, maga a tény, hogy nem létező az az állítás amit mondunk? Véleményem szerint nem. Én is hazudok, ahogy mindenki hazudik. Néha elfeledkezem a tényről, hogy mennyire szarul is esik az, ha nekem mondják a valótlanságot, és később rájövök az ellentettjére. Ennek ellenére én is tovább csinálom. Mert önző vagyok, mert én is tartok a következményektől, és a remény ott lebeg előttem: mi van, ha sosem derül ki? Sokan persze azzal a közhellyel nyugtatják a lelkiismeretüket, és a személyüket, hogy az igazság úgyis kiderül, meg hogy utolér a hazugságom. Ez egy hülyeség. Ma már elértünk egy olyan világba, ahol nem kell végzetes következményektől, ha hazudunk, így nincs is visszatartó erő, nem motivál semmi arra, hogy ne tegyük. Hammurappi törvénykönyvében is meg volt a szemet szemért, és az azonos alapú büntetés elve. Hazudni bűn volt. Ma már inkább az a bűn, ha nem hazudsz. Kevés az a réteg, aki használja a becsületességét. Ha elront valamit, elmondja kertelés nélkül. Én sem buzdítok senkit arra, hogy hazudjon, de ha van megalapozott oka rá, és nem tart a következményektől, miért ne?
Kommentek