Nem is tudom hol kezdjem. Egy egész kisregényt vagy esszét lehetne írni azokról a dolgokról, amik történtek körülöttem, körülöttünk a világban. Emberek jöttek, mentek; kapcsolatok értek véget vagy kezdődtek el; lehetőségekkel éltünk vagy éppen rosszul döntöttünk. Visszagondolva az elmúlt időszakra viszont meg kell hogy állapítsam egy momentumot sem bánok. Minden okkal történt, hiszem hogy minden eseménynek jelentősége lesz abban, hogy a jövőben egy adott szituációban referenciaként gondoljuk a ma tapasztalatára.
Egy biztos: én a mai napon ballábbal keltem fel. Mondjon akárki akármit, én hiszek a Karmában, én tudom hogy jelenleg a Karmám valamiért most kibaszottul nincs jóban velem. Egy ideje valamiért nem vagyok képes túllépni magamon, túllépni a bántalmaimon. Dolgok élnek bennem egy adott helyzetről, és folyton az jár a fejemben, hogy lehet másképp alakultak volna a dolgaim, ha kinyitom a szám és elmondom a véleményem. Sosem teszem, nem szokásom. Inkább hallgatok és figyelek. Jobb meghunyászkodni, és nem keveredni semmilyen összetűzésbe. Saját magadnak állítasz korlátokat, és határozod meg, hogy mi fér bele a komfortzónádba, és mi nem. Képzeletbeli határok mondják meg, hogy mit mondhatsz ki, mit mondhatsz el, mit tehetsz és mit nem. Miért nem merjük kimondani sokszor azt, amit gondolunk? Tartunk valamitől, attól, hogy megbánjuk, vagy attól, hogy aztán nem bírjuk magunkat elhallgattatni, és túl sokat mondanánk? Egy szabad és tökéletes világban persze következmények nélkül tennénk azt, és mondanánk ki a véleményünket ahogy szeretnénk. Nem játszanánk meg magunkat, ismerkedésnél nem tennénk úgy, mintha ugyanaz érdekelne minket, mint a partnerünket, csak azért, hogy kedvezőbb legyen a megítélése rólunk. Beszélek például egy főnök-beosztott viszonyról. A főnököm mond egy viccet, amitől a falra mászom, de mégis nevetek rajta, mert a kapcsolatunk minősége elvárja tőlem, hogy nevessek a hülye poénon. De hogy is várhatja el tőlem bárki is, hogy őszintén nevessek egy családos ember soviniszta viccein?
Beszélek például egy párkapcsolati szituációban, amikor az az elv érvényesül, ha magunkat nem tudjuk megváltoztatni, akkor változtassuk meg a párunkat. Alkalmazkodjon ő hozzánk, szeresse és tisztelje a hóbortjainkat, ő pedig hagyjon fel mindenféle idegesítő szokásával. Minden kompromisszum nélkül. Mintha aláíratnánk egy szerződést a másik féllel, ami nem a vagyon tárgyakról szólna, hanem arról, hogy melyik tulajdonságunkat kell hátra hagyni a párkapcsolat fejében. Kisemmizhetjük, de díjazhatjuk is a másikat. Legyen az az agresszivitás, vagy éppen legyen szó a körömrágásról.
Alapjában véve az ember nem változik. Mondják a sok maszlagot, hogy meg lehet változtatni az embert, de nem. Az egyén véleménye, látásmódja nem fog csodás módon megváltozni. A szokásait nem fogja elhagyni, sem módosítani. Benne is van a nevében: megszokás, hozzászokás. Önzőség, bujaság, hirtelen haragúság, dühösség. Ha alapvetően be vannak táplálva az emberbe ezek a dolgok, leplezni tudja azt, de elmúlni nem fog soha. Ha valaki ilyen, ilyen is marad. Semmilyen szerelem, semmilyen szituáció nem tudja azt kihozni belőle, hogy diszkvalifikálja ezen tulajdonságait. Viszont az emberekhez való viszonyait, a hozzáállását képes módosítani. Leginkább ezek is tudják pozitívvá vagy negatívvá “varázsolni” az ember közérzetét. Hol lakik, milyen a viszonya a szüleivel, hogy viselkedik a barátjaival, az emberekkel.
Ne adjunk teret a dühnek, a keseredettségnek, a szánalomnak. Poroljuk meg magunkat, keljünk fel az ágyból, tornázzunk, sétáljunk, vagy ami éppen akad. A negatív impulzusok mindig is jelen vannak a létünkben, kérdés, hogy hagyjuk, hogy hasson ránk, vagy belenevetünk a képébe és leszel szíves megmondani neki, hogy bekaphatja?
Kommentek