Pillan….Go!

Kurva reggel van még. Biztos sokunknál előfordult a túlagyalási szindróma. Nemrégiben olvastam egy cikket erről a jelenségről, amikor a túlgondolkodás, a dolgok túlanalizálásának áldozataivá válunk. Egy adott szituációt, egy adott dolgot, személyt a végtelenségig kielemzünk, egyfajta Dokikos epizódjelenet zajlódik le a fejben, mindez végtelenítve, többszörös végkimenetelekkel. Az agy olyan csodálatos dolog, bárcsak mindenkinek lenne. Az elme túlpörög, ezáltal egy gerjesztett inszomniát idéz elő a páciensnél. Nem a legjobb, amikor egy adott szituációt újra és újra átgondolunk, hol rontottuk el, mi lett volna, ha konspirációk játszódik le bennünk. Az is lehet, hogy a történteken más már rég túllépett, vagy elfelejtett, de mégis mi, a múlt fogságában ragadunk, percekre, órákra, és nem meg az elfogadás, a beletörődés.
Hogy mégis miért van mindez? Fogalmam sincs, kurva idegesítő, kurva fárasztó, de megállíthatatlan.

Főleg ha valaki olyan emberből van, mint én. Ugyanaz a típus. Nemrégiben kaptam is egy rajongói levelet. Igen, nekem is lehet rajongóm. És hogy mi köze van a mondandómnak a témámhoz? Nagyjából semmi. Alig vártam, hogy megemlíthessem. A legszívmelengetőbb pillanat volt a “karrierem” során, amikor anyukámon kívül más is, kötelesség és kényszer nélkül megdicsért. Ezúton szeretnék, stílszerűen és anonim üzenni a kedves rajongómnak, hogy én is IMÁDLAK, ÖRÖK HÓDOLÓD SZERETŐD BARÁTOD, LELKI TÁRSAD Norciusz az Udvardiról. Nem tudok mit hozzátenni. A kedves rajongóm írói zsenialitásomról zengett csodás ódát, ily szépeket nem olvasott sosem. Mondanom sem kell, zsenialitásomat illetően bele sem tudok, és nem is merek belekötni csodás üzenetébe. Eleinte unszimpatikusnak tűnt írása, de végül meggyőzött érdemlegességéről. Biztosított azon hitemben, hogy egyszer majd felfedeznek, mint író, mint ember. Mondanom sem kell, úgy tisztelgek előtte, ahogy a legjobban tudok. Írok. Írok magamért, írok érte, írok minden egyes olyan karakterért, akik érdemesnek tartanak arra, hogy kitegyék a szemüket és az agyukat annak, amit én a képernyőre merészelek írni. Köszönöm kedves Rajongóm, TöbBET TItkon remélek Tőled! 

Túlagyalás. Sokkal rosszabb, mint az álmodozás. Az álmok során legalább egy saját kis kuckót ki tud alakítani magának az ember, túlagyalás során pedig még egy lakókocsiban sem érezhetné magát biztonságban senki. Meg amúgy is. A mai világban a reális, a szürreális és az irreális teljesen összefonódott és kialakult az, amit ma úgy hívunk, egyedüllét. Van hogy az álmodozásunk, a bátortalanságunk, és az egyszerű leszarom szindróma sokkal erősebb mint mi. Ahelyett hogy tennénk valamit, beletörődünk abba, ami van. A több nem feltétlenül jobb, egyszerűen csak több. Mind igaz és szép. Viszont ez nem cél. Aki többre vágyik, annak van célja. Lehet hogy elbukik, vagy leesik a lépcsőn, mint Madonna a BRIT Awards-on, viszont fel kell kelni, és szépen továbbcsinálni. Senki sem tudja olyan szinten seggbe rúgni magát, mint saját maga. A túlagyalással csak időt és embereket vesztünk. Nem leszünk többek, sőt még ugyanannyik sem. Fogyunk, és kevesebbek leszünk, testileg, mind lelkileg. Nem éri meg a kockázatot. Semmi pénzért.

Ha kell ragadjunk pennát, írjunk egy kedves embernek, írjunk magunknak egy levelet, amelyet akár 5-10 év elteltével elővehetünk, és elolvashatjuk, hogy a mostban, abban a reálisszürreálisirreális világban milyen csodásat üzentünk magunknak a jövőbe. Mert míg a mostban jelenleg levelet írok a jövőbeli énemnek és teszek azért, hogy jobb legyen, lehet Te még az ágyban fekszel, és a telefonodat bújva olvasol. Mivel nem így teszel, légy büszke magadra, és igenis tehetsz valamit. Tehetsz bármit, a korlátok és a félelmek csak a Te fejedben léteznek. A többi pedig kifogás.