Fáj D’Alom

Egy újabb vakbeletlen nap. Mivel igen…ridegül felszabdaltak, hogy eltávolítsanak egy újabb remekbe szabott darabot belőlem. A féregnyúlványomat. Sajnáltam is szerencsétlent. Kis kártékony, olyan mint a pók a sarokban, vagy egy csótány a lefolyóban. Tudod, hogy ott van, sok bajt nem csinál, de csak ne legyen már ott, mert csak a baj van vele. Nekem is így indult, kis szúrás itt, egy kis fájdalom ott, hipp-hopp sürgősségi, másnap reggel meg műtét. Elmondanám, hogy a magyar egészségügy egyetlen előnye amit az életemben tapasztaltam, az az a koktél, amit a farpofámba kaptam körülbelül fél órával a műtét előtt. Olyan csodás helyeken jártam ezzel a szerrel, amikről nem is álmodtam. Ezt úgy tudnám leginkább kifejezni: képzeld el a lehető legagresszívabb berugásodat. Megvan? Rendben. No ezt az élményt szorozd meg 4-gyel. Megszoroztad? Fantasztikus. Ezután az élményt spékeld meg azzal, hogy miután másnaposan felébredtél, a hasad három helyen fel van vágva, és úgy fekszel ott mezítelenül a kórteremben, mint egy darab hús. Persze rajtam kívül más emberek is jelen voltak, amikor kitoltak a műtőből. Furcsa, mivel minden egyes betegnél, elmondások szerint, más-más reakciót vált ki a koktél ébredéskor. Miután a 2 órás képszakadás után felébredtem, úgy bömböltem akár egy 4 éves, akit az apja megvert az övszíjjal, de emellett a szentimentális nővérem is rátett egy lapáttal. Ő 5 éves szinten sírt. Az illuminált hatás következtében, mielőtt betoltak felszabdalni, úgy integettem a többi betegnek akár Katalin hercegnő a turnéján, két sebésszel kikezdem, akik később jelezték, miután felépültem, hogy meglátogatnak a munkahelyemen, mindezek után, az enyhén túlsúlyos főorvos bejött megvizsgálni, hogy is állok műtét után, elkezdtem bizonygatni, hogy nagyon jó vagyok, koronázásképpen pedig megsimogattam a hasát. Mondanom sem kell, nem emlékszek semmire, ha mégis, mindent tagadok. Millió meg egy injekció és antibiotikum. Soha, még egy férfi sem volt képes ennyire levenni a lábamról.

Sajnos ez a megoldás nem mindig használható. Ha valami a szervezetünkben fáj, például a szívünk, átvitt értelemben vagy a lelkünk, nem él a szabály. Mentális és lelki gondok ellen nincs medicina. Másféle folyamatot igényel, ahol a szikék és az injekciók hasztalanok, pedig sokan szerintem inkább kapnánk egy kibaszott injekciót a seggünkbe, minthogy hónapokig emésszem magam egy pasas miatt. Vagy egy ribanc miatt. Nézőpont kérdése. Ugyanolyan szenvedéssel jár, néha még jobban is fáj, mint egy vakbélműtét. Léphet fel komplikáció, akár az én esetemben. Viszont a lábadozás ironikus módon egy műtétnél sokkal gyorsabb. Két hét és már futok a mezőn. Lelki esetben néha 2 év is kevés. Az egyetlen gyógyír az idő. Nem kell vény, nem kell kiváltani, mindenkinek van. Mindenkinek használ, persze nem azonos módon. Jobb híján ezzel nyugtatja magát az ember, ezzel nyugtatják mások. Lesz jobb! Ne add fel! Ennél lesznek sokkal nagyobb csapások az életedben, ne keseregj!

Ne hidd, hogy ezek sületlenségek. A legnagyobb fájdalma mindenkinek a saját maga fájdalma. Két fájdalmat értelmetlen és lehetetlen összehasonlítani. Nem vagyunk ugyanolyanok. “A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.” Nagyon igaz mondat. Megköveteli a létét, öröm nélkül nem is létezni, de így kerülünk egyensúlyba vele. A heg amit pedig hagy maga után, a nyoma annak, hogy éltünk. Bármilyen heget, sérülést szerzünk, emlékeztet, hogy vigyázz. Fájdalom nélkül, heg nélkül zéró lenne a túlélési esélyünk. Óva intjük magunkat, hogy következőleg nem csinálom ezt, másképp állok ahhoz. Ettől szép, ettől kerek.