Utálok tömegközlekedni. Elfog az émelygés, ha arra gondolok, hogy emberekkel kell egy huzamosabb időt eltöltenem egyhelyen. Ezek az emberek ismeretlenek. Ráadásul cserélődnek is. Egy kicsi biztos pont vagyok. Hiszen ha felszállok a vonatra a végállomásig megyek általában. Más helyzetben marad a gyaloglás. Életbe lép a “tömegben is olyan, mint egy lakatlan szigeten” szabálya. Figyelem az emberek mozgását, rezdüléseit. Néha egy-egy beszélgetésbe is bekapcsolódom képzeletben, legyen akár általános akár egy meghatározott témáról szó.
Visszás halom ez. Amennyi nem szeretsz egy dolgot, más egymillió érv szól mellette. Én így vagyok az emberekkel. Utazásaim során, főleg az utóbbi időben, találkoztam jópár emberrel, akik megmutatták, hogy igenis vannak kivételek a nagy halmazban. A pozitív erő mindig is erősebb volt, mint a negatív, függetlenül attól, hogy milyen arányban álltak egymással. A kevesebb néha több. Nagyon fontos hogy megértsd: a vonzalom mindig működik. Lehet szó magasztos erőről, hívhatod sorsnak, nevezheted bárminek. Az ahogy érzed magad, hatalmas befolyással van arra, hogy mi történik veled, milyen események zajlanak körülötted. Inkább, hogy milyen eseményeknek engedsz. Ha jól érzed magad reggel amikor felkelsz, folytatódhat rosszul a napod, de ha nem hagysz nekik teret, pozítívan folytatódik a cselekmény. Vonzalom alatt nem egy emberhez való vonzódást értek. Azt a vonzalmat amit te adsz ki magadból. Egy mágnes vagy. Hunyd be a szemed, képzeld azt hogy rendelkezel mindennel ami szükséges ahhoz, hogy megteremtsd azt a békét a belsődben, ami kielégíti az igényeidet. Szexelhetsz ha közben azt érzed hogy megerőszakolnak. Ehetsz almát ha napraforgót kívánsz. Döntések sorozata amik olyan impulzusokat bocsátanak mi amit következményeknek hívnak konyhanyelven.
Néha kis pondró vagyok. Érzem a gravitációt, érzem a légkört, érzem az embereket. Nehéz ezt megfogalmazni, pondró a rengetegben. Ha végignézzük a világegyetemet, és sorra vesszük a bolygókat amiket már felfedeztek, kiderül hogy a Föld amelyen élünk egy pont, egy homokszem a nagy várban. Dicsőítjük önnön nagyságunkat, a végtelen fogalmát kódoltuk egyesekre és nullákra, mert az elménk képtelen lenne felfogni a valóságot. Nincs rá szó. Nincs rá mérték. Kis pondró vagyok néha, aki felfogja a sokaságot. De csak egy pillanatra. Aztán elfog a hétköznapok sivár világa, amelyet elfogadtunk magunk körül, mert nem tudunk vagy nem akarunk tenni ellene. Pedig tehetnénk. Mondják is hogy mindenki a maga sorsa kovácsa. Jó lenne ha idővel belátnánk és elfogadnánk, nem pedig a kifogások keresésére fordítanánk azt a bizonyos drága időnket. Miért fontos ez?
Azért, mert az idő az egyetlen mértékegység, ami bizonyítja azt, hogy mit tettünk vagy mit nem tettünk meg az életünk során. Az idő egyre fogy. Tik-tak.
Kommentek