Borzalmas hét áll mögöttem. Amennyire nem erre számítottam, annyira lett tele az alom borzzal. Rossz szóvicc. Ebből is látszik, igazad szólok. Pedig nem így indult. Csupa szivárvánnyal, rózsaszínnel és virággal kezdődött. Majd rájöttem utólag: vihar előtti csend volt az.
Semmi kecsegtetővel nem tudok szolgálni. A szerelmi életem romokban, a családi hátterem csonka lábakon teszi meg kötelező lépéseit, a munkahelyemen és a tanulmányaimban stagnálok. Ráadásul valami furcsa kiütés jelent meg a mellkasomon. Viszket, kenegettem krémmel is, de mihaszna. Unalmamban még három köyvet elolvastam, miközben már véres körmeim vájódtak a mellembe. Sőt, egy negyediket is elkezdtem. Minél inkább magamba fordulok, annál több iromány kerül elolvasásra. Nálam ez a fordított arányosság mértékegysége.
Nem hiszem magamról, hogy elég vagyok. Elég jó, elég okos, elég szép, stb. Másoknál ezt maximalizmusnak hívják, egyeseknél pedig önbizalomhiánynak. Pedig csak hinni kéne egy kicsit. Olyan nehéz lenne? Talán ez is ilyen női dolog. Pubertás után – egy bizonyos kor után már nem lehet arra kenni – minden probléma megkapja a női dolog jelzőt. Ki vagyok? Mit is akarok az élettől? S a többi. Igazából már minden egyes embernek a könyöken vagy a száján jönnek ki ezek a válasz nélküli megfogalmazások.
Hinni kéne. Hinni akarni. De az emberek nagyobb része lusta, vagy kemény, konok, mint a kő. Vagy csak szimplán idióta. Jó, ezek az én cimkéim. Ahány ház, annyi higiéniai módszer. Néha elegem van az állandó pesszimizmusból, borús hangulatból, meg a világmegváltó tervekből. Világbéke? Persze, a fagylaltot pedig a sütőben kell tárolnunk. Egyre gyakrabban elegem van a világmegváltó tervekből. Meg a világítós tornacipő mekkora királyság volt! Meg az a burgonyaszirom, ami igazából keményítőből állt, és ha forró olajba dobtad, rögtön megsült. Elegem van a világmegváltó tervekből. Csak élni akarok. Élni, hinni pozitívan.
Kommentek