Most érkezett el az a pillanat, amikor egyedül, az esti kapucsínómat szürcsölgetve megint volt időm gondolkodni. De hogy min? Csak cikáznak az agytekervények. Sok sok dolog jár a fejemben, néha egyedül is ordító érzések és hangok fognak el. (Nincs tudathasadásom)
Valahol Susanne Collins írta, hogy vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie. Most én is így érzek. Távol a megszokott kerékvágástól, a megszokott környezettől kicsit becsavarodik az ember. Mindaz, ami eddig magától értetődő volt, most felértékelődik vagy leértékelődik. Tisztára, mint az árfolyam. Az emberek, a barátok, a család, a város. Kinéztem az ablakon, és ezt láttam. Minden áldott nap. Viszont most más kép tárul a szemem elé. Nem feltétlenül rosszabb, egyszerűen más. Még szoknia kell az agyamnak, a szememnek, a lelkemnek.
Ez életem leghosszabb sétája, de szigorú értelemben véve, még el sem kezdtem járni. Keresem magamat, keresem a hivatásom, keresem az értelmet. Reggelente a legnagyobb kihívás azt jelenti számomra, hogy még fáradtabban kelek fel, mint előző nap. De érzem, hogy fáj, ergo létezem. Reggelente mindig eszembe jut, hogy kikért csinálom ezt a sétát. Anya, Tesó, Öcsi és a többiek. Minden reggel érzem a kihívást, minden nap egyre nehezebb. De mégis örülök. A fáradtság és az elégedettség furcsa kombináció. Ezekben a pillanatokban pedig előtör a szuperérzékeny énem, amiért szíves elnézést, és türelmet kérnék.
A séta közben pedig egy új barátra leltem. Ezért már megérte. Nem is hittem volna, hogy egy ember, akit most már joggal barátomnak hívhatok, ennyi erőt és pozitivitást tud nyújtani nekem a legnehezebb pillanatokban. Általa pedig rádöbbentem, hogy a csökönyösség és az önfejűség felesleges. Ő segített abban, hogy jobb ember és jobb barát legyek. Külön ösvényről jöttünk, de most együtt tanulunk járni. Hát nem elképesztő?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: